2020: „¡Viva la muerte!”

Az Egyik oly mértékben korlátoz, hogy az ember csak az alapvető biológiai szükségleteit elégítheti ki, a Másik pedig vidáman dob oda pár ezer életet, hogy „ne álljon meg az élet”. Senkinek nem tűnik fel a két parancsban rejlő paradoxon (itt két parancsról van szó, mert ha az Egyiket megkérdőjelezik, akkor nem érvekkel, hanem rögtön a Másikkal válaszolnak).

Vencz Balázs

Történelemnek azt az egymásba folyó eseménysorozatot nevezzük, amelyet teljes népek kollektív szenvedése vagy boldogsága (itt nem a bevásárlókosár relatíve nagy térfogata által okozott örömre kell gondolni!) által felszabadított erők mozgatnak. Legalábbis Tolsztoj így gondolta. A világ sok tájáról pár évtizede részlegesen kivonult a történelem, mert nem is volt igazán minek örvendeni és a biztonság is adva volt. Mondhatni kényelmes unalomban csücsült.


A 2020-as év vizont sok tekintetben megváltoztatta az életünket. A biztonságérzetet felváltotta a tömeges neurózis, a kényelmet pedig az izgatottság (Ezen a ponton már minden kedves olvasó sejtheti, hogy a koronavírus járványra gondolok), vagyis „komolyra” fordultak a dolgok: a történelem a pincelyukon visszasomfordált az életünkbe, és most velünk ül egy asztalnál. A szenvedés valódi és tagadhatatlan.


Az igazi „kellemetlenség” viszont az, hogy a jelenlegi állapot nem kissé agyafúrt. Ezt az agyafúrtságot legjobban Kierkegaard fogalmazta meg: „Házasodj meg és meg fogod bánni, ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni”, azaz nincsen jó választás, a körülmények túljárnak az ember eszén. De ez a know-how hogyan nyilvánul meg a jelenünkben? Hát így: ha a szabályozásokon enyhítenek, akkor pillanatok alatt terjed a vírus, ami már így is pont „elég” ember életét követelte; ha viszont szigorítanak, akkor tömegek egzisztenciája lesz veszélyeztetve, arról pedig nem is beszélve, hogy a világtól való elzártság milyen mértékben rombolja bárkinek is a személyes életét (legyen ez család, párkapcsolat, barátság vagy csak egyszerűen a NORMÁLIS társadalmi élet).


Nincsen harmadik opció (azaz van: a két lehetőség egyik enyhített változata, ami semelyik problémát nem oldja meg), és mindegyik lényegében életellenes; az Egyik direkt, a Másik indirekt módon. Az Egyik oly mértékben korlátoz, hogy az ember csak az alapvető biológiai szükségleteit elégítheti ki, a Másik pedig vidáman dob oda pár ezer életet, hogy „ne álljon meg az élet”. Senkinek nem tűnik fel a két parancsban rejlő paradoxon (itt két parancsról van szó, mert ha az Egyiket megkérdőjelezik, akkor nem érvekkel, hanem rögtön a Másikkal válaszolnak). A megszemélyesítés itt nem az írói képességeim hiányát fémjelzi. Tényleg az a helyzet, hogy van ez a két hatalmas óriás (opció), akik ketten körbeölelik a bolygót és diktálják a dolgok menetét (azt, hogy miként és mikor születtek nem áll módomban kifejteni).


Adott ez a szorongató állapot, ami önmagában is kegyetlen, de lehetőséget nyújt egy olyan veszély kifejlődésére, ami sokkal több időtől megfoszthat, mint a világjárvány... Erich Fromm arra a megállapításra jutott, hogy vannak olyan egyének, akik lelki szempontból rokkantak, és nekrofiloknak nevezi őket. A nekrofília egy életforma, ami az élet gyűlöletét és a halál, a rothadás szeretetét jelenti (nem szexuális értelemben). Ez a hajlam a nyers erő alkalmazásában, az Örkénytől jól ismert dobozolásban, rendszerezésben és beteges melankóliában nyilvánul meg. Régi traumái köré építi fel a világát, és mindent ehhez hasonlóvá akar tenni. Az élettel járó nyüzsgést rendetlenségnek hívja és meg akarja szüntetni; nem meggyőzni, hanem rávenni akar. Hiányzik belőle a tiszta értelem, mert egy fordított világban él. Egyetlen célja a birtoklás, uralni akar mindent. A német filozófus Hitlert választotta ki az ilyen beállítású ember tökéletes példájának.


A járvány kitörése óta ezek a viselkedési formák mind jelen vannak az életünkben, de nem azért, mert gyíkemberek irányítják a földet, hanem azért, mert mind az agyafúrt történelmi állapotok velejárói. A neurózis és a téboly tünetei ezek, mert egy abnormális létállapot hatására alakultak ki: tömeges lelki bezártság.


A történet sok példát mutat fel arra, hogy rokkant időkben, rokkant lelkű emberek könnyen érvényesülnek: „Richárdnak púpja nagy mintát követ/ meggörbedt időben meggörbedt férfi/ legelső divatfi még lehet”, ahogy Cseh Tamás énekli. A mostani állapotok könnyen szolgálhatnak táptalajul sokkal nagyobb bajoknak.


Felesleges lenne a sötétben tapogatózni, valamint közhelyeket puffogtatni a demagógiáról, a politikai instabilitásról, meg efféle közismert dolgokról (egyébként is, nem szabad túl okosnak lenni, főleg ha az a még meg nem történttel kapcsolatos), de egy dolgot viszont figyelembe kell venni: minden jellem arra törekszik, hogy a maga célját elérje és a romlott jellem pedig romlottságot okoz - à la Arisztotelész. Főleg, ha kedveznek neki a körülmények.


Ma mindenki számára világos a Heideggertől származó mondat érvényessége: „Már csak egy isten menthet meg minket.”. Most már „csak” az a kérdés maradt hátra, hogy ki milyen istent választ magának.

Főtámogató:

© 2020 Éter - Érted.