A határ nem a csillagos ég – Most kell eldönteni: felépítünk-e egy régi-új értékrendet?

Hát nem felettébb érdekes, hogy a drága mindfulness tanfolyamok, meditációs appok, organikus illóolajok, csakra-karkötők és szupertudatosság virágkorában valahogy mégsem akaródzik az embereknek vállalni a két hetes csendes elvonulást (karantént) akkor, amikor ezen szó szerint valakinek az élete múlhat? Ennyire nem tudunk meglenni magunkkal? Ennyire szabadulnunk kell magunk elől? Mert ha igen, akkor ez van annyira súlyos, mint bármilyen járvány.

Imre Eszter



Amíg jógaórákat vezettem, mindig ezt volt a legnehezebb látnom: a drága, trendi jógaruhákat, divatos kiegészítőket, és mindemellett a relaxációval szembeni rettenetes ellenállást. Oktatóként nem az a dolgom, hogy véleményt formáljak, az meg semmiképpen nem, hogy ítélkezzem, hanem az, hogy a legjobb tudásom szerint megtartsam az órát, és azt adjam a gyakorlóknak, amire a leginkább szükségük van. Ám van egy meglepetésem: amikor elmegyek tanítani, akkor sem csak jógaoktató vagyok, hanem ember is, aki bizony szokott ítélkezni, elkeseredni, és sokszor felháborodni. Amikor a pusztító felszínességet látom, vagy az alázat teljes hiányával szembesülök, a mértéktelen önzőséggel, az egymásra és a világra nem figyeléssel, akkor dühös vagyok. Amitől pedig végképp megszűnök jógi lenni, és átváltozom hús-vér, gyarló emberré, az a „Tenni magamért” szlogenje. Az önzőségnek, a hiúságnak, és a gátlástalan érvényesülni akarásnak ez a jelszava az, ami miatt ott tart most a nyugati civilizáció, hogy vagy alapjaiban újítja meg önmagát, vagy pedig… mondanám, hogy valaminek vége lesz, de sajnos nem lesz. Ha nem jön valami radikálisan új, akkor minden megy ugyanúgy tovább, mint eddig, lejár majd a koronavírus-járvány is, felépül majd újra a gazdaság is hosszútávon, idővel minden helyreáll, és minden megy ugyanúgy, mint ezelőtt, és közben minden egy kicsit rosszabb lesz. De ez a járvány most egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy átértékeljük a világképünket, a prioritásainkat, és olyan értékrendet alakítsunk ki, ami alapján egyénileg és társadalmilag is kicsit szebben tudunk élni. És azt is hozzátenném, hogy ez egy kegyes lehetőség. Ez nem pestis, nem háború, nem éhezünk, és nem vitte el egyik napról a másikra a házunkat az árvíz, és közben még ott van a Netflix is – meg egy csomó igencsak jó nagyregény. A kérés most csak annyi, hogy üljünk otthon, ne tegyük ki magunkat a fertőzés veszélyének – és nem, a slágerrel ellentétben nem „önmagunk miatt”, hanem mások miatt. A nagymamád miatt, vagy a szomszéd néni miatt. Senkit nem érdekel, de tényleg, hogy mennyi mindent vagy hajlandó tenni magadért, és mennyire öntörvényű vagy, hány mindfulness képzést végeztél el, hány hangtálas meditációra mentél el, hány önsegítő könyvet olvastál el és mennyire komolyan veszed az önfejlesztést, bármit is jelentsen az. Az érdekel most, hogy a keresztény értékrendből maradt-e még valami: szereted a felebarátod? Ha eddig azért nem tettél semmit, mert „ó, minden nagyon rossz, rossz irányba halad a világ, c-c-c, de hát mit tehetek én egyedül”, akkor most eljött a te időd: sosem volt még ennyire egyértelmű az egyén felelőssége. A te döntésed, és rajtad múlik, hogy most mit csinálsz, és nagyon sok múlhat rajta. Szóval, mit csinálsz?

A koronavírus-járvány a globalizáció, és a gátlástalan kapitalizmus járványa, de egyébként tetten érhető rajta a modern nyugati civilizáció összes betegsége. A globalizáció és a végtelen növekedés illúziója eredményezett egy „mindent megtehetek” közhangulatot, amelyben már semminek nincs se tétje, se következménye. Márpedig ha egy dolog biztos, az az, hogy semmit az égvilágon nem lehet következmények nélkül megtenni, és a megúszás nem egy fenntartható életforma.

Először is: nem lehet, vagy legalábbis nem emberhez méltó szétszóródva élni. Elköltözhetek külföldre egy jobb élet (= több pénz, ígéretes karrier, végtelen kényelem) reményében, hátrahagyhatom a szüleimet, testvéreimet, de azt nem várhatom, hogy ez ne üssön vissza. Valamikor megígérték nekünk, hogy nincsenek határok – szó szerint, és átvitt értelemben sem – hogy elmehetünk bárhová, lehetünk önmagunk legjobb verziói, folyamatosan megújulhatunk, és nem kell helyhez kössük magunkat. Így lettünk modern, sikeres fiatalok, az új világrend igazi nyertesei, igaz? Nem ezt mutatja a negyvenezer Olaszországban élő román állampolgár, aki rémülten sietett vissza az országba abban a pillanatban, ahogy kiderült, Olaszország elbukja a járványt. A kérdésem csak az, hogy abban az esetben, ha vészhelyzetben azonnal visszarohanok, az mit mutat? Mit árul el a tény, hogy egyik napról a másikra mindent magam mögött hagyok, és nem tudva, hogy mikor mehetek vissza, hazajövök, ösztönösen? Még mielőtt érkezne az ismerős vádözön: tudom, hogy miről beszélek, nem a kanapéról osztom az észt. Kilenc év után ugyanígy rohantam haza, csak az én vészhelyzetem magánjellegű volt, nem pedig egy világjárvány. Hogy nem volt könnyű hazajönni? Hát nem, hosszan mesélhetnék róla. Hogy minden egyes nap megvannak a kis privát meccseim magammal azóta is? Megvannak, igen. De egyben biztos vagyok: az, hogy komoly krízishelyzetben egyik napról a másikra magam mögött hagytam lakást, jól fizető biztos állást, és egy komplett felépített életet, és fejvesztve rohantam haza, az a mérvadó, és minden más mellékes. Nem lehet azt hazudni, hogy nincsen otthon, és hogy bárhol, bármikor otthon lehet lenni a nagyvilágban. Nem lehet azt hazudni, hogy nem eszi meg az ember lelkét ha elszakad a családjától, a gyökereitől. A koronavírus pedig kiválóan rámutat erre: lehet az otthontalanságra építeni egy egész világrendet, de nem lesz szép látvány, amikor az a világrend bedől.

A következő hazugság, amivel szembe kell néznünk, az a „mind egyformák vagyunk” hazugsága. Azok az emberek, akik valóban képzettek az interkulturális kompetencia és a kultúrák közti kommunikáció terén, pontosan azt hangsúlyozzák, hogy meg kell ismernünk egymást, de egy percig sem állíthatjuk azt, hogy egyformák vagyunk. A kultúránk mélyen meghatároz, és az, hogy melyik nemzethez tartozunk, mik a vallási alapjaink, alapvetően formálják a személyiségünket, a világhoz való hozzáállásunkat, és úgy általában azt, hogy miként létezünk a többi ember között. Attól, hogy olcsó a repülőjegy, és bármikor elmehetek bárhová, a világ bármely pontjára, még nem kerülök közelebb az adott kultúrához. És hogy ez miért fontos a járvány kapcsán? Azért, mert most látjuk, hogy ahány ország, annyi féle intézkedés, hozzáállás, megküzdési módszer létezik. Naponta újabb és újabb határok záródnak le, egyre több a beutazási tilalom, és elképzelhető, hogy hamarosan egész országok lesznek lezárva, nem csak Olaszország. Mindez két-három héttel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna. Akkor még egy nagy masszának láttuk a világot, Európát legalábbis biztosan, és dübörgött a határtalanság, a „mindent lehet” életérzés. Ideje belátni, hogy egyik napról a másikra változik ez meg, fordul át valami teljesen másba, és ezen is érdemes elgondolkozni.

Nem igaz, hogy a határ a csillagos ég, és hogyha pénz van, akkor mindent is lehet. Az utazás is gátlástalan fogyasztásba fordult át, ami már nem a megélésről és a megismerésről szólt, hanem a kipipálásról: ezt is megtettem, itt is voltam. Jó. És akkor mi van? Kb. pont annyira releváns, mint az, hogy hány csakranyitó workshopon jártál. Az utazás, a máshová eljutás – szó szerint és átvitt értelemben egyaránt – egy lehetőség. De ahogy semmi az égegyadta világon nem tud akkor virágozni és nőni, ha csak halmozom és halmozom, úgy az utazás sem tud semmivel sem többé tenni emberi mivoltomban, hogyha csak teszem egyik országot a másik után. Az utazási szektor az egyik legnagyobb vesztese jelenleg a világjárványnak, úgyhogy akkor álljunk meg itt is egy pillanatra, és gondolkozzunk el ezen is – elvégre otthon ülünk, van időnk gondolkozni.

Miért utazunk? Itt is a saját példámból indulok ki, mert csak az lehet hiteles, amit meggyőződésből, tapasztalatból mond az ember. Utazó vagyok, az a típus, aki egyik reggel kitalálja, hogy menni kéne, és akkor elmegy. Kb. hat éven keresztül utaztam intenzívebben, ami azt jelenti, hogy elég sok országot bejártam, és a legtöbb helyre egyedül mentem. Számtalan nagyon érdekes és értékes dolgot tanultam ennek köszönhetően, ám egy valami magasan kiemelkedik közülük: egy utazás akkor tud jobb emberré tenni (ami számomra azt jelenti, hogy kicsit talán jobbá válok másokkal, többet tudok adni, és több tartalom van a mindennapi cselekedeteim mögött), hogyha az lassú, és utána csend van. Vagyis: hogyha elmegyek valahová, nem táblázom be az ottlétet, nem akarok végigmenni egy listán, hanem csak ott vagyok, és ha egy hétig csak ülök ugyanazon a kis padon minden egyes délután, akkor azt teszem és kész. De közben találkozom emberekkel, beszélek velük, és egy picit talán beleláthatok az életükbe. Van esélyem feltenni kérdéseket, beszélgetni, megkérdezni, hogy te miért így élsz, és te úgy egyébként mit szeretsz csinálni? Utána pedig hazajövök, és csendben ülök a szobámban egy-két hétig, olvasgatok, naplót írok, nézem néha a falat, ilyesmik. Idő kell az élményeknek, hogy megtalálják a helyüket az ember bensőjében. Az étel sem esik jól, hogyha egymás után mindenfélét megeszem. Kétségkívül finom az oldalas és a brownie, meg az almás tészta is, külön-külön, de egymásra halmozva nem jó, és még rosszul is leszek. Az élményeket nem lehet fogyasztani, és itt nagyon elhibáztuk: az egyébként is rettenetes fogyasztói kultúránkat ráhúztuk az élményekre, és innen minden de tényleg minden megindult a lejtőn. Először az élményajándékok, aztán az utazás, aztán lassan az embertársaink is egész egyszerűen fogyasztható termékké váltak. Mindig lehet több, mindig lehet jobb, ez az általános ígéret, de ennél ocsmányabb manipulációt és hazugságot aligha tudnánk most így hirtelen kitalálni.

És ez hogy jön a koronavírushoz? Hát úgy, hogy most mindez leáll. Nem halmozunk sem tárgyakat, sem pedig élményeket. Sajnos azért nem, mert a kényszer rávitt az önmérsékletre, de itt az újabb lehetőség: feltenni magunknak a kérdést, hogy nem pontosan ez az, ahogy egyébként élni kellene? Nem, nem a határzárra gondolok. Hanem arra, hogy mielőtt bármit is megveszek/lefoglalok, megkérdezem magamtól: szükségem van rá? Vagy csak pótcselekvés, mert egyszerűen nem bírok meglenni magammal, és akkor inkább elfogyasztok bármit, csak „történjen már valami”. Nem mehetünk végig úgy a világon, és az életen, hogy nem látunk semmit, csak megyünk előre, előre, és mindig kicsit többet pakolunk a fogyasztói kosarunkba, mert azt hisszük, hogy sosincs vége. Egyrészt: van vége, mert a lélek mint olyan határokkal bír, és nem fér bele bármi és bármennyi. Másrészt pedig, gondolatkísérlet: ha tényleg végtelen lenne a fogyasztási lehetőség és a növekedés, akkor vajon a folyamatos űr-érzet megszűnne valamikor? Spoileralert: nem.

Amit most teszünk, az kellene a normális legyen. Hogy csak akkor ülök autóba, ha tényleg szükség van rá, csak akkor veszek/rendelek/teszek meg valamit, ha tényleg szükség van rá, és intenzíven figyelek mindarra, ami körülöttem történik. És intenzíven figyelek az embertársaimra. Végtelenül szomorú, hogy ehhez egy világjárvány kellett, de még mindig azt mondom, hogy nagyon jól jártunk, ha abból, ahogy a most következő időszakban élni fogunk, a lehető legtöbbet tanulunk, és viszünk tovább a krízishelyzet után is.

Lássuk be, könyörgöm, hogy ez a pusztító, primitív egoizmus, az „én vagyok magamnak a legfontosabb”, napról napra rombolja a világunkat, a kapcsolatainkat, mindent. Nem igaz, hogy én vagyok a legfontosabb, hiába mondja ezt akármennyi tréner és motivational speaker. Tegyük félre a motivációs és self-help könyveket, mert ha esetleg még nagyobb lesz a szükség és majd tüzet kell rakni télen a hidegben, akkor bizonyára jól fognak jönni. Olvassunk helyettük világirodalmat, vegyük elő újra a klasszikusokat, kalandvágyók elővehetik a keresztény misztikusokat is, vagy Ovidiust, használjuk a lehető legjobban ezt az időszakot, elmélyülésre, alázatos tanulásra. Beszélgessünk többet a családunkkal, meséljünk, ismerjük meg egymást (újra). Ez a legeslegtöbb, amit tehetünk, és könyörgöm, komolyan, szívemből könyörgöm, próbáljuk meg ne onnan folytatni a krízis után, ahol most abbahagyjuk.

#koronavírus #krízis #utazás #változás

Főtámogató:

© 2020 Éter - Érted.