A könyv, ami elválasztja a jazz-zenészt az amatőrtől

Ez itt nem egy könyvajánló. Hogyan is ajánlhatnék egy könyvet, ami épp arról szól, hogy akinek kell, az nem menő? Hát miféle könyv az ilyen? Hogy megértsük, bele kell néznünk egy kicsit a jazz világába.


A jazz, mint műfaj a 20. század eleje körül jelent meg olyan amerikai nagyvárosokban, mint New York, Chicago vagy New Orleans, ahol mindenféle népek keveredtek. Az új zenei hangzás az európai komolyzenei elemeket ötvözte a fekete zenészek blues hagyományaival, hogy egy új, modern, improvizálással teli műfajt alkossanak.

Egy jazz-darab általában úgy képződik, hogy van egy úgynevezett jazz-standard, olyasmi, mint egy „alapdal”, amit a zenészek követnek, és amihez mindig visszatérhetnek, ha például szólózás közben nagyon elborulnak a dolgok. Így a jazz-zenészek úgy is tudnak improvizálni, hogy még soha nem játszottak együtt. Megegyeznek egy standardban, amelyen belül tudják, hogy melyik dallamot mi követi, ami lehetővé teszi a zenekar számára, hogy kísérni tudja a szólistát, ameddig az kiad magából mindent.


Azonban mivel ennek a műfajnak az alapjai tulajdonképpen az afro-amerikaiak népzenéin álltak, ezért nem voltak lekottázva, és csak hallás után terjedtek az ország jazz-klubjaiban a különböző jazz-standardok, mint a Sweet Georgia Brown, Autumn Leaves, Loverman stb. Később, ahogy megjelentek a hanglemezek, ezek a standardok egyre elérhetőbbé váltak a fiatal zenészek számára, mint Louis Armstrong, Frank Sinatra vagy Billie Holiday. Ők és számos társuk slágeresítettek néhány ilyen standardot, így viszont több, más-más kulcsú, harmóniájú és/vagy melódiájú verzió került forgalomba.


Ezt a problémát hivatott megoldani a Real Book, vagyis az „igazi könyv”. Az 1970-es években amikor a jazzt kezdték komolyzeneként is elfogadni és egyetemeken tanítani, a Berkley konzervatóriumban a tanárok a diákokkal együtt megpróbáltak véget vetni a kavarodásnak, és nekiálltak lekottázni az összes népszerű standardot, helyesen, a legnépszerűbb verziók alapján. A könyv futótűzként terjedt a jazz-zenészek között, hiszen végre volt egy változat, amit mind követhettek. A baj csak az volt, hogy a könyvbeli számok nem rendelkeztek licensszel, úgyhogy az eredeti szerzők egy fillért sem láttak a jogdíjaikból. Mégis, minden komoly zenésznek volt egy pult alatti változata a Real Bookból, ami azóta is merőben meghatározza a jazz világát.


Ezt a problémát később orvosolta a The Real Book hatodik kiadása, amiben a kiadó licensszel látott el mindent könyvben megjelenő darabot, így ez lett a első legális verzió.


Ám még mindig van egy probléma a könyvvel. Az „igazi” jazz-zenészek utálják a munkát, elsősorban, mert tele van hibákkal, és sok dalnak a „rossz” verzióját kottázták le benne. Így például az Autumn Leaves nevű standard, amit a magyar származású Kozma József írt eredetileg, a Real Bookban e-mollban van lekottázva, de az „igazi” jazz-zenészek g-mollban játsszák, mert Duke Ellington, a legendás zongorista úgy vette fel, és van benne egy szép basszus melódia, ami a Real Bookban nem szerepel, és csak az tudja aki hallás után tanulta meg lemezről.


Így az „igazi” jazz-zenészek csak akkor ismernek el a saját köreikben, ha te is külön megtanulod a jazz-számok eredeti verzióit hallás után, és nem csak valamilyen könyvet utánzol. Nem is lenne a jazz jazz, ha nem így lenne.


(Ha idáig elolvasta a kedves olvasó, GRATULÁLUNK, amiért nem csak a Facebook-szöveget vette figyelembe, hanem látja a teljes képet, ön is egy IGAZI Éter-olvasó, ahogyan az IGAZI jazz-zenészek nem csak a Real Bookból tanulnak.)



Főtámogató:

© 2020 Éter - Érted.