Opus 217. Against the Enamel of a Background Rhythmic with Beats and Angles, Tones, and Tints, Portrait of M. Félix Fénéon in 1890
Paul Signac (1863, Párizs - 1935, Párizs) francia neoimpresszionista festő, aki társával, George Seurat-val felelős a pointilista festészeti stílus megalkotásáért. Már 21 éves korában részt vett a Société des Artistes Indépendants megalapításában, ahol kapcsolatba kerülve Seurat-val, befolyása alatt a festészet tudományos megközelítésének, munkájának rendszerekre épülő jellegének, valamint a színelmélet megszállottjává vált. Majd közösen fektették le a századforduló idején mindent felborító, számos művészeti kezdeményezést és újítást útjára indító impresszionizmus, valamint a divizionizmus elméleti alapjait.
1886-ra a francia impresszionizmus hódítása lecsengőben volt, a modern festők - akárcsak Signac - fegyelmet és tudatosságot kerestek munkájukban, elhagyva a spontán impresszionista ecsetvonásokat a divizionizmus tudományos megközelítéséért cserébe. A számos, rendszeresen kísérletezésekkel kipróbált technikák már nem a vászonra helyezték a hangsúlyt, hanem a szemlélő szemének működésére, optikai szabályokra. A festmények vászna immár apró, fáradhatatlanul egymás mellé helyezett, legtöbbször nem kevert színű pontokkal vannak telítve, azt remélve, hogy a pontok találkozása a néző számára egy, a palettán való keverésnél magasabb fokú világosságot tud átadni.
Signac munkája, Félix Fénéon arcképe (Opus 217. Against the Enamel of a Background Rhythmic with Beats and Angles, Tones, and Tints, Portrait of M. Félix Fénéon in 1890), tökéletes példája a fent említett törekvéseknek. 1891-ben a Salon des Indépendents kiállításán volt bemutatva, a legtöbb kritikus pedig kifogásolta, mivel szerintük a háttér elnyomta a portré alanyát, a kívánt főszereplőt. Signac Fénéonnak ajándékozta a festményt, aki 1944-es haláláig „őrizte” azt. Méretei 73.5 cm x 92.5 cm és 1991-től a New Yorkban található Modern Művészeti Múzeum kiállításán látható.
A festmény Félix Fénéon francia anarchista és műkritikus bal oldali portréja, aki a következőt mondta Signac-ról: „Színei széles hullámokban áradnak, apadnak, összecsapnak, áthatják egymást, s az így keletkezett sokszínű együttes a vonalrendszer arabeszkjeivel párosul.” A neoimpresszionisták Fénéonnak nem csak „szakmai” elismerést, valamint népszerűsítésüket köszönhették, hiszen az őket megnevező kifejezést is ő alkotta meg.
A profil valótlan, gazdagon színes háttere szimbolikus jelentőséggel bírhat: 1887-ben az újító csoport védelmébe kelt, mikor azzal vádolták őket, hogy a foltok, pontok egységes elhelyezése a mozaikokéhoz hasonló: „Tegyen hátra egy pár lépést. A technika… eltűnik; a szem többé nem másra figyel, mint arra, ami lényegében a festmény.” Fénéon szerint a festmény egy felsőbbrendű és szeplőtelen valóság átitatva a művész személyiségében.
A háttér örvényző mintái egy kaleidoszkóp színkört hoznak létre, egy lényegi központban egyesítve a nyolc különálló részt. Ezek feltehetően Charles Henry esztétikai elméleteire alapozva utalnak a vizuális ritmusra, amely szerint megállapítható, hogy milyen érzelmi hatásokat lehet elérni adott külső inger révén - például milyen szín, milyen technika zavart vagy épp nyugalmat kelthet a szemlélőben.
A festmény túlzottan is hosszú címe egy rájátszás lehet Henry tudományos eltökéltségére.