A zöld frakkos Beethoven

Joseph Karl Stieler festménye Ludwig van Beethovenről


1824. május 7-én, Bécsben bemutatják Beethoven IX. szimfóniáját. Nem egy romantikus mű, de megteremti a romantikus zene játékterét. Egyszerre tetszetős, feszült és intenzív. Kihívás végighallgatni, hosszú, valódi „nehéz” zene. Állítólag ezen az első, bemutató koncerten a nézőközönség fele a vége előtt otthagyja az előadást. Vajon mi lehetett olyan felháborító ebben a klasszikus műben, amelyre ma a kultúra és stílus fellegváraként tekintenek?


Maga Beethoven a bemutatóra zöld frakkban érkezik. Bár már teljesen elvesztette a hallását, ragaszkodik ahhoz, hogy a színpadon legyen, és segítsen a zenészeknek, jelezve a kívánt stílust és dinamikát. Az egyik zenész szerint „úgy ugrált a színpadon, mint egy őrült. A kezeivel és a lábaival hadonászott, mintha az összes hangszeren akarna játszani és énekelni a kórussal.” Nem is veszi észre, hogy lejárt a darab, a kitörő tapsviharban a mezzoszoprán szólista böki vállon, és fordítja figyelmét az ujjongó közönségre.


A szimfónia első tétele fokozatosan építkezik, a teljes csendből erős, drámai hangzássá teljesedik ki. Ezt a fokozódást Beethoven a hallása elvesztése elleni küzdelem kifejezéseként is értelmezik. A második tétel tempójelzése Scherzo, amely olaszul a „játékos, vicces” megfelelője, ehhez pedig igazodik a tétel hangulata. A harmadik tétel sokkal lassabb a többinél, mindenik hangjegy egyedien és átgondoltan cseng.


A negyedik, utolsó tétel foglalja magába a mindenki által nagyon jól ismert Örömódát, Friedrich Schiller An die Freude versének a megzenésítését. Beethoven az első nagyobb zeneszerző, aki kórust és szólistákat is bevezet egy szimfóniába. Ugyanakkor a IX. hosszabb és komplexebb is a megszokott szimfóniáknál, egy átlagos darab hossza körülbelül 30 perc, Beethoven műve pedig több mint egy órás figyelmet kívánt a hallgatóságtól. A darab hosszáról anekdoták is születtek: amikor a Philips lemezgyártó cég a lemezek nagyságát szabta meg, az irányadó az volt, hogy a teljes IX. szimfónia elférjen rajta, így született az általunk ismert 12 cm átmérőjű CD.


A finom klasszicista zenéhez szokott hallgatóságnak ez a klasszicizmus szabályait áthágó, érzelmileg töltött zene igencsak tetszelgősnek és felháborítónak hathatott. Egy korabeli, tekintélyes folyóiratba publikáló kritikus így fogalmazott: „Azok az elmék, melyek – a neveltetésük vagy szokásaik okán – képtelenek másra gondolni, mint a ruhára, divatra, pletykákra, regények olvasására és a kicsapongó életmódra, csak nagy nehézségek árán lehetnek képesek a tudományok és a művészetek – választékosabb és nyugodtabb – örömeit befogadni. Beethoven az ilyen elméknek ír, és úgy tűnik, hogy náluk bizonyos sikereket el is ér, már ha hinni lehet azoknak a dicshimnuszoknak, melyeket eme művel kapcsolatban mindenfelől zengeni hallok.”


Igencsak különös, hogy így tekintettek arra az alkotásra, amely a testvériség és a kultúra himnuszává vált. Ugyanakkor sokat elárul az is, hogy akkoriban a regények olvasása és komolyzene hallgatása a kicsapongó életmód kategóriájába tartozott... A kortárs kritikus visszhangja ellenére Beethoven a művészettörténelem egyik legnagyobb alakjává vált, különösképp mind olyan alkotókkal karöltve, akik nem féltek felrúgni a kor kiszabott normáit, és akár újakat teremteni helyettük.


Manapság számtalanszor feltevődik a kérdés a kortárs alkotásokkal, falra ragasztott banánokkal, fehér vásznas festményekkel, vagy akár elektronikus zenével szemben, hogy ez „valóban művészet-e?”. Amíg ennek precíz megválaszolását a jövőre kell bíznunk, nyitottnak kell lennünk a változásra, az újra, és nem taszíthatjuk zsigerből vissza, csak azért, mert nem felel meg a művészetről szóló elképzeléseinknek. Mert ki tudja, mire tekintenek majd kétszáz év múlva a korunk IX. szimfóniájaként, és kire annak Beethovenjeként?


Symphony No. 9 ~ Beethoven

Főtámogató:

© 2020 Éter - Érted.