Legyen akármilyen közhely is, ténylegesen azt látni, hogy a történelem újra és újra megismétli önmagát, illetve azt is hozzá kell tenni, hogy minden egyes alkalommal az ismétlés deszakralizációja akaratlanlagos következménye az eseményeknek. Mindamellett szembetűnő az ismétlések exponenciálisan való növekedésének, ismétlési ciklusainak felgyorsulása.
Szőke Botond
Ahogy a történeti ember az evolúció, emberre néző szempontjából, az egykori evolúció végét jelentette, úgy a történeti ember beavatódott az isten jelenlétének ismerésébe, a beszéd és a fogalmak tudásával. De amíg a történeti ember, az őskori ember, a beszéd ismerésével, még csak a túlélési mechanikákat és a misztikus, teljes mértékben absztrakt, ámde kezdetleges isten-képeket magyaráz, addig a történeti ember, a jelenkori ember, a túlélési ösztönök hiányában, nem kommunikál sem a túlélésről és a deszakralizált istenkép hiányában sem az istenről (értve itt istent bárhogy is). Így megfigyelhető, hogy a kezdetleges alapállásban, a történeti ember kezdetében, a beszéd a két végpontot jelentette a túlélés és isten között. Azaz egyszerre barbarisztikus, állatias életmódot, de egyszerre és tagadhatatlanul transzcendenciális, absztrakt látásmódot jelentett. De a jelenkori ember beszédében, a túlélési ösztönök hiányában és az istenkép megfosztottságában, a világnézet rendkívül materialista és az emberi élet fény lét. Ebből következtetve az őskor úgy írható le mint a pólustól kétfelé eltérő (depolarizálódott) és a jelenkor úgy mint a pólushoz közelítő (polarizálódott). Hihetnénk azt, hogy ez a polarizáció az élet felemelését, és a fénybe való visszajutást eredményezte, ámde a jelenkori ember semmi más mint az átmenetel a lélektelenbe, a szubjektivitást tagadó materializmus által. Ez alatt azt értem, hogy Buddha nirvánája, a taoista életút de akár a krisztusi mennyország és megváltástan, a kollektív embernek nem a megváltását képezte és az ateista tudománynak lett a materializmusban igaza. Azonban ha gyökereiben vizsgáljuk a krisztusi tanításokat, megértjük, hogy amaz nem a kollektív embernek, hanem az emberi individuumnak, a léleknek, a szubjektivitásnak képez lehetőséget, az értékmutatáson keresztül, a megváltáshoz. Az egyén az amely megváltódhat, a tömeg elkárhozik.
Megfigyelhető a zenében, művészetben, egy ugyan ilyen folyamat, amely az őskort és a jelenkort körbeöleli, de szintúgy nem a teljes visszatérése az őskorhoz. A kezdeti ember zenei tudása rendkívül ritmikus, mai értelemben minimalisztikus és egyszerű, azonban tagadhatatlan, hogy legkevésbé a szórakozás, és leginkább rítikus jellege van. Majd eljutva az antikvitásig, a görög és római zenéhez, ahol már kezdetleges zeneelmélet alakult ki, amelyekhez szertartás és eszmei érték is kapcsolódott (Platón ethos-rendszer). A fontos az, hogy itt már beszélhetünk esztétikai élményről, arról, hogy az ókor embere érezhetett katarzist egy műalkotásban. A történelmi korszakok során az észtétikai élménynek a szofisztkációja figyelhető meg, az arányok, a szabályok, a formák komplexebbé váltak, finomultak. Úgy gondolom, hogy a modern képezte meg azt a határvonalat amely az őskori egyszerűségbe tér vissza, azzal a különbséggel, hogy bár formailag nem feltétlenül az esztétikára hajt, jelentésben rendkívül összetett, illetve a jelentésben éri el az esztétikumot, és minden ami a formához köthető az a jelentésre játszik rá. A modern ilyen szempontból nem szépeleg, nem tetszetődik, nem akar mindenkihez minden áron szólni, hanem tudatosan építi az egyént az értékek megértéséhez. Ilyen módon és ebből a lineáris történeti interpretációból kiindulva egy értékcsökkenési folyamatot látunk a korszellem, a fogalmak és a szavak terén. Fontos, hogy nem önmagában a művészetben, mert a művészet az amely ettől pont elhatárolódott. Egyre jelentéstelenebb minden és mégis egyre osztottabb minden. Ha matematikai szemszögből akarnánk leírni ezt a folyamatot, akkor úgy fogalmazhatnánk meg, hogy az egy a végtelenre osztódik. Kezdetben a szám még kvalítással bírva, majd egyre kevésbé. Az osztódás, az egyből a végtelenre való csökkenés maga a deszakralizáció. Van az a közhely, hogy minél többször mond ki az ember egy szót, annál jobban veszít a szó a jelentéséből. Ez igaz önmagukban a fogalmakra is. A kor embere, a korszellemből adódóan, bármiről is legyen szó, semmit sem gondol olyan komolyan, olyan odaadással, és olyan hitelességgel, mint bármelyik előző korszak. Nem hinném például, hogy lenne a keresztény-európában olyan ember, aki a krisztusi tanításokért mártírhalált halna, vagy valaki életét tenné fel egy fontos forradalmi tüntetésen (ezek már csak azért sem elképzelhetőek, mert még erre a diskurzus sem alakul ki). Ergó a fogalmak, a meggyőződés, az érték, a társadalomból javarészt elveszett és értéket csak ott tud képviselni ahol a „harcot” nem kényelmetlen megvívni. Ez a csökkenés magával vonta az élethez és az életélményhez való mértéktelen ragaszkodásunkat, ami számomra érthetetlen, mert értékhiányban az élet értelmetlen teng-lengés. A korszellemben tehát, mind a fogalmak, mind az ideológiák terén, a mennyiség és az élet-éhség, átvette a szerepet, amellyet egykoron még az egység és az érték képviselt. És ahogy a kommunikácíó az ősember, emberi létének és szerepének csíráját jelentette, úgy a kommunikáció válik az értékvesztettségben az ember, emberi mivoltának végéhez.
Ahogy a korszellem értékvesztettsége súlyosbodik, úgy határolódik, és lehetetlenedik el a művészet a tömegtől (i.k. Petry György: Horgodra tűztél uram). És a tömeg számára a kultúra, mint jelenség, és semmi más, marad fenn csak, mint a művészet egyetlen értékelhető formája. És ebből következve visszajutunk oda, hogy íly módon csak az individuum teremthet kapcsolatot a művészet értékképviselésével. A történelem folyton-folyvást újraszerveződik, az élet megkönnyítése érdekében, és mind a vallás, mind a tudomány, mind az ideólógiák, az életet megkönnyíteni szánják. De ugyanez a megkönnyítés ad teret a fogalmak csökkenéséhez és az emberi élet elszellemtelenedéséhez. És bár igaz az, hogy az anyagi javak bősége a kultúra fejlődéséhez nagyban hozzájárul, de valamilyen oknál fogva, és ebből a történelemben sok példa volt, az emberi értékek az anyagi javak mögé kerülnek, és így a korszellem megbukik. Talán azért, mert az érték és az egység, a szellem és a lélek, nem a jólét és az ilyen módon való fejlődés terméke, hanem az élet és a deszakralizáción kívül áll, az örökkévalóságban. Minden anyag, minden élőlény, minden jelenség, minden amit az ember megteremtett, annak lejárati ideje van. Ilyen az embernél a halál, az ideológiáknál a megbukás, a tárgyaknál a tönkre menés. És éppen ezért, mindaz amely ettől a lejárati időtől független, az örökkévalóságnak, a nagyobbnak, a feljebbvalónak, a halhatatlannak, az Istennek a természete, amely nem a valóság, hanem az igazság síkja. És az egyetlen kapcsolat ahonnan az ember erről tudhat, az a művészet, az érték, az egység, a lélek. És amikor a jólétben az ember az élet-éhség áldozatául esik önkénytelenül a valóság mátrixába esik, ahonnan az igazság nem érzékelhető, nem bizonyítható, és nem értelmezhető. Én hiszem azt, hogy az igazság az amely helyet tesz, ebben a korrupciós léthelyzetben, és hiszem azt, hogy hosszú idők folyamán az embernek vissza kell térnie az igazsághoz, mert ez az egyetlen módja annak, hogy létezzünk. Úgy gondonolom, hogy ezt a társadalom is jól érzékeli, és ahogy a keső Rómában, a korrupt, állatias Rómában, a világvége az embernek érzékelhető volt, úgy a jelenkor is pontosan jól érzékeli ennek a végét.
Csakhogy a társadalom abban a hitben él, hogy a technológia megmenti az emberiséget, azonban mivel pont a technológia a korrupt léthelyzetnek egyik oka, elképzelhetetlen, hogy ez meg is mentheti. Azt látjuk, hogy a társadalom nem problémamegoldó, hanem problémaelkerülő, a problémától eltekintő megoldásokra törekszik, és amig a megváltás ezalól az érték és szellem keresése lenne, addig a tömeg a végtelenbe menekül. Különböző vírtuális-valóságok, újabb-és-újabb életek leélése, nem a világban hanem bárhol máshol ahol a harcot nem kell megvívni. A jelen pillanatban ez a szociális médiára vetíthető ki, de könnyen elképzelhető, és nem is vagyunk attól olyan messze, hogy olyan szimulációkat hozzunk létre, ahol az idő két-háromszor olyan lassan teljen (ez azt jelentené, hogy születésemtől a végéig kétszer annyi élményben részesülhetek). Amíg a tömeg számára az újabb-és-újabb technológiai átlépés, a virtuális valóságok álomszerűen működtetett illúzióként elégíti ki, mindazt amire az embernek szüksége lenne, az életnek a fenntarása látszatában, és az örökkévalóságban kárhozik el, addig az egyénnek ott a lehetősége, hogy értéket és szellemet képviseljen a világban. Véleményem szerint, az egyetlen mód, az értékvesztés elkerüléséhez, az a végtelen egyszerűsítése az egyig. A tömeg individuummá való formálása. Amely akkor válhat lehetségessé ha lemondunk a kényelemről.