Az én határai

„Igaz ugyan, hogy a másik nézőpontjából tekintve én vagyok ’a másik’, ámde éppígy igaz, hogy a magam nézőpontjából tekintve sohasem válhatok a másikká. A másikkal való elválasztottságom ezért egyszer s mindenkorra megszüntethetetlen. Ez az oka annak, hogy a másikkal való viszonyom számomra végérvényesen megfordíthatatlan marad. A szerepek csupán a külső szemlélő – vagyis a harmadik – számára látszanak felcserélhetőknek, saját magam számára azonban nem azok – és hozzátehetem: nem azok a másik számára sem. ” (Tengelyi László)

Kirner Katalin


A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Filozófiai Intézete és az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság által díjazott esszé.


Ahogyan a kisgyermek rácsodálkozik saját kezének valóságára, annak önmagához tartozására, a felnőtt ember is hasonlóan ízlelgeti az „én” fogalmát és annak határait. Ebben sok nehézség van, hisz a témát egyszerre nagy misztikum övezi, míg az egyik leghétköznapibb jelenség a saját énünk viselése, sőt, mintha máshogy nem is létezhetne ez a helyzet! Ezért is helyesnek tűnhet, ha racionálisan van megközelítve, minden gondolat logikusan fűződik a következőhöz, csak azok az állítások kerülnek lejegyzésre, melyek tagadhatatlannak tűnnek – ezáltal felépül egy olyan állapot, mintha a szemlélődés tárgyát „laboratóriumi körülmények” között vizsgálnánk. Ez vezet ahhoz, hogy bár a szöveg precíz és tiszta, az olvasó mégis hiányérzetről tanúskodik.


Megemlítendőnek tartom, hogy az „én” kérdésköre igencsak gyakran felhozott téma, hiszen ezt követeli meg az a globálisan jelenlevő individualizmus, ami napjainkat jellemzi. Az új nézőpont pedig újabb válaszokhoz vezethet. Tehát a megváltozott társadalmi állapot akár eredeti, friss szemléleteket eredményezhet. Ennek ellenére ezek a gondolatok nem szükségszerűen igazak, hisz az idő teljességének csak egy kis szeletére vonatkoztathatóak. Ahhoz, hogy legalább közelítsünk az örökérvényű igazságokhoz, számításba kell venni a történelemből minden ismert tényezőt. Egyik nagy vitatéma, hogy vajon a régi kor embere is ugyanolyan módon érzett-e, gondolkodott-e, mint a jelen kor embere. A színészhez című könyvében szólalt fel Mihail Csehov – határozottan kijelentette, hogy a színésznek nem szabad elkényelmesednie abban a hitben, hogy a több évtizeddel, évszázaddal ezelőtt élt drámai hősök belső világa azonosan működik a mostani emberekével. (Csehov, 1997)


Minden nézőpontnak megvan a maga igazsága és mélysége. Természetesen szemlélhetjük az „én” kérdését teljesen materiális szempontból, sőt, akkor még tegyük hozzá, hogy fizikailag is elhatároltak vagyunk. Ez logikailag meg is állja a helyét, hiszen minden érzékszerv ezt közvetíti az agy számára: hogy a két embernek létezik az a térfogata, mellyel kitölti a teret, s az egyik ember térfogata nem eshet egy pontba a másikéval. Irodalmi példával élve, a következő idézet szépen kidomborítja azt a szilárdságot, mely jellemzi minden személy összekötöttségét saját „én”-jével:


„- Én – gondolkodott, úgy, mint mindenki, aki magára gondol.


De ez az én ő volt, és ő ezt teljesen átélte. Ő volt ez az én, testben, lélekben, egy a húsával és az emlékeivel, múltjával, jelenével, jövőjével, melyet mind összefogunk, mint sorsot, mikor magunkra eszmélünk, s kimondjuk a változtathatatlan szót: én.” (Kosztolányi, 2008, 193. oldal)


Az „én”-hez való ragaszkodás, melyet a fenti példa demonstrál, leginkább ösztönös. Ezért is ez minden embert jellemez és nem tudatosan jelenik meg az életben. Az elhatároltság leginkább a pénzhez hasonlít, melynek valódi értékét a kollektív hit adja. Ehhez hasonlóan, ha mindenki saját realitásában él, akkor az elhatároltság valóssá válik. A saját realitás létrejövetele tetten érhető, ha arra gondolunk, hogy minden személy csak saját nézőpontjából végezhet szemlélődést, s ennek eredményét szükségképpen igaznak is fogja ítélni. Ekkor létrejön a saját realitása, mely saját nézőpontjából helyesen indokolt és megkérdőjelezhetetlen. Mivel minden ember egyéni nézőponttal rendelkezik – persze sokszor létrejön a közös vélemény – ezért rengeteg realitás létezik. S egyidejűleg ezzel, mivel minden személy ugyanúgy csodálkozik rá az „én”-re (hiszen míg az emberek között létezik a különbség, a csodálkozás jelensége egyetemes), ezért ez a nagyon erős, közös hit hozza valójában létre a teljes elhatároltságot.


Ellenben léteznek más nézőpontok is. Finoman érzékel az ember, még akkor is, ha ezeket tudományosan még nem lehetett bizonyítani, empirikus módon mégis tudomásunk van különböző esetekről, melyek megérzésekkel, előérzésekkel kapcsolatos (például ikerpárok vagy egymáshoz közel álló személyek érzékelik a másikkal való erősebb történéseket). És kevésbé radikális példa a művészetek, melyek átszövik a mindennapjainkat. A különböző alkotások – gondolok itt színházi előadásra, zenére, festményre, irodalomra stb. – nem lehetnének élvezhetőek, ha hiányozna az emberekből az empátia. Az empátiára való képességünk emel egy magasabb szintre. Az empátia és a művészetek kapcsolata kétszeresen kötött – minél empatikusabb a személy, annál jobban élvezi a művészeteket, és az empátiára (tágasabb körben pedig az érzelmi intelligenciára) leginkább a művészetekkel lehet oktatni az embert. Vagyis képtelenek lennénk a művészeteket élvezni, értékelni, ha az elmesélt történet érzelmei nem hatnának ránk. A magyar történelemben pedig Kodály Zoltán szorgalmazta az ének-zenei általános iskolák alapítását, melyek a „mindenki iskolája” lehetnének, azért, hogy a gyerekek művészet-közelben nőjenek fel, mert ez segíti a személyiségük kibontakozását. (idézi Vekerdy, 2001, 16. oldal)


Tehát, annak ellenére, hogy két ember elválasztottságát megszüntethetetlennek tekintjük, érvényessé válik a világ egy másik olvasata is: mégpedig az átjárhatóság. Ha elfogadjuk két embernek a különállóságát, akkor is észlelnünk kell, hogy az „én” sokszor átjárható, ennek csatornája pedig az empátia, érzékenység, kommunikáció. Erre a legerősebb, napjainkban jelenlévő példa a művészetek, melyek nem maradhatnának fent az átjárhatóság nélkül. Tekintsünk példaként a színházakra: értelmetlen lenne elmennünk, ha az előadásból annyit érzékelnénk, hogy a színész a színpadon mondja a szövegét és „úgy csinál mintha”, ami egyben kétségtelenül igaz is, viszont más dimenziókban is hat egy előadás. Ezzel is magyarázható, hogy inkább az érzelmileg magasabb szinten levők kedvelik a művészeteket.


A közös realitás egyik feltétele a „mi” fogalma, amely kezdetben még csak gondolat volt, viszont később szó formájában is létrejött. Ennek létezése is egy evidencia arra nézve, hogy az ember, bár elhatárolt, képes arra, hogy ezen túllépjen, s megnyit más valóságot is: mégpedig a közösségét, mely bár egyénekből áll össze, képes egységként létezni.


Az átjárhatóság kihasználása fontos. Bár elismerjük az egyén realitását teljes érvényűnek, számításba kell vennünk azt, hogy ennek érvényessége felülírható egy közösség realitása által. Így fontossá válik, hogy kifinomítsuk azt a készségünket, mellyel egy közösség realitásába tudunk átlépni. Ezáltal emelkedik fel az egyén, meghaladja önmagát és emberi korlátait. Ennek eléréséhez viszont a tudatosságra is szükség van, vagyis az „én”-re való ösztönös gondolkodástól el kell távolodni.

Hamvas Béla sokszor ismételt mondata „a lét paradox” (Hamvas, 1987) ebben a helyzetben is megfigyelhető. Mivel mindenki saját magával rendelkezik; az ember cselekedeteit irányítja s az életben többé-kevésbé boldogulni próbál, ezért kellőképpen komolyan is veszi önmagát, mely egyetlen „eszköze”, hogy – saját mértékeihez képest – ideáit beteljesítse. Ennek ellenére mégis az a tapasztalat, hogy amikor bármely személy ilyen görcsösen kapaszkodik saját magába, individuumába akkor ez a kicsinyesség előrejelzője, s máris határokat szab az abszolút elérésében. Tehát bármennyire is az lenne észszerű, hogy foglalkozzunk magunkkal, vegyük komolyan magunkat és gondoljunk a jövőnkre ez gyakorlatban mégis meddő, sőt saját maga ellentétébe csap át. Bár veszélyesnek, sőt teljesen észtelennek tűnő kezdeményezés, hasznos az, ha önmagunkat nem vesszük komolyan. Maga Nietzsche is így vallotta: „és minden mestert kinevettem, /ki nem nevetett önmagán.” (Nietzsche, 1997, 5. oldal). Ilyenkor az egyén átlép egy másik realitásba: a közösség, egyetemesség realitásában van, ahonnan magát szemléli, de már sokkal derűsebben teszi, mintha saját koponyájából kinézve tenné ugyanezt. Ez teszi az embert képessé, hogy önmagán nevessen. Tehát két attitűd áll szemben egymással: az egyik azt hirdeti, hogy bًízzunk önmagunkban, a másik pedig laza, elengedi az „én”-be való kapaszkodást. Szintén Hamvas Béla idézi a Scientia sacra kötetében Tao Te King versét, mely így szól: „Ami a földön a leglágyabb, legyőzi azt, ami a földön a legkeményebb.” (idézi Hamvas, 1988, 69. oldal)


Az emberiség, vagy legalábbis különböző népcsoportok, intuitív módon ráéreztek arra, hogyan is segíthetnék elő az egyénnek a közösség realitásába való átlépést, ezt igazolják különböző törzsi vagy színházi maszkok (például a nó színház maszkjai), melyeknek elsődleges céljuk a közhiedelem ellenére nem a viselőjének eltakarása, hanem segítése abban, hogy átvegyen bizonyos állapotokat vagyis „átszellemüljön”, mely aztán a közösséghez csatolja az egyént.


Azt is át kell látni azonban, hogy a közösség realitásába való átlépésre nem áll készen mindenki, ehhez az „én” kellő stabilitással kell rendelkezzen, mely leginkább az önismeretet, reális énképet foglalja magába. Mijazaki Hajao „Chihiro szellemországban” című filmjében jelenik meg például az a közismert motívum, hogy a fiatal főhősnőt figyelmeztetik, nehogy elfelejtse nevét az utazása közben, mert ha elfelejti, akkor soha nem térhet haza. A legelterjedtebb megfejtések szerint a név rávetíthető az identitásra, így ha valaki elfelejti nevét, elveszti identitását. Ilyen módon a megoldás ismét az „arany középút”, mely mellőzi a szélsőségeket, s minden nézetből kiválogatja a maga mértékeit és igazságait.


Az élet teljességének megéléséhez gyakran el kell hagyni a saját realitást, mely nem kényelmes, de gyümölcsöző, viszont ezt csak úgy lehet biztonságosan megtenni, ha közben nem feledkezünk meg saját esszenciánkról. A magunk ismerete megköveteli, hogy tudatosan gondolkodjunk magunkról, keressük meg a lényeges részeket és azokat különítsük el a halványabb jellemvonásoktól.


Bibliográfia

Csehov, Mihail (1997, A színészhez, Polgár, Budapest)

Kosztolányi, Dezső (2008, Pacsirta, Akkord Kiadó, Budapest)

Vekerdy, Tamás (2001, Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum, Budapest)

Hamvas, Béla (1987, Titkos jegyzőkönyv, Vigilia, Budapest)

Nietzsche, Friedrich (1997, A vidám tudomány, Holnap Kiadó, Budapest)

Hamvas, Béla (1988, Scientia sacra, Magvető, Budapest)

Főtámogató:

© 2020 Éter - Érted.