“Ki is itt a komédiás? Hát a művész, aki a banánt használja, hogy kifigurázza a művészet sznobságát, miközben a posztmodernben, már ez maga a mű.”
Felemás Zokni
A napokban megjárta az internetet a hír, hogy egy miami-beachi galériában elkelt Maurizio Cattelan Komédiás című műalkotása, ami nem kevesebb és nem több, mint egy ezüstös ragasztószalaggal falra rögzített banán. Az emberiség kollektíven kiborult ezen a legújabb posztmodern művészeti túlkapáson, mint korábban a Trump kritikus arany vécén vagy még jóval az internet létezése előtt a Szökőkút névre keresztelt piszoáron.
Az internet kiborulás árradatával szembemenve, szerintem ez a műalkotás nem annyira rossz. El tudom képzelni, hogy sokan most eléggé szkeptikusan mozdítják az egeret az X gombocska felé a cikk sarkában, de ha egy kicsit többet időznének itt, lehet meg tudnám győzni, hogy ebben az alkotásban több van, mint ami a felszínen van. A végén meg nyugodtan el lehet dönteni, hogy elcsúsztam-e a banánhéjon a belemagyarázás közben (kac-kac).
Két irányból közelíteném meg a problémát, mert úgy érzem, az embereknek két problémájuk van ezzel a jelenséggel: elsősorban úgy érzik, hogy ez nem is művészet, másodszorra pedig, hogy hogy lehet ennyi pénzt kiadni érte.
Lássuk az első kérdést, hogy egyáltalán művészet-e? Ez a mű is, mint a fentebb említettek, a shock art mozgalomnak része. Ezeknek a célja, ahogyan a nevében is szerepel, a polgárpukkasztást eszközként felhasználni figyelemfelkeltésre. A további céljai a művészeti határok feszegetése és főleg a sznob műkedvelőktől való elhatárolódás, akik meg akarják határozni, hogy mi és milyen kell legyen egy művészeti alkotás ahhoz, hogy értékes legyen. Elvégre ki mondja meg, hogy egy banán nem lehet művészet? A középkorban semmi sem számított művészetnek, ami nem volt szakrális. Az impresszionizmus előtt csak a valósághű festészet számított értékesnek, és Édouard Manet Olympiája a legpolgárpukkasztóbb dolog volt amit egy párizsi szalon valaha láthatott.
Ilyen szempontból mondhatjuk azt, hogy már el is érte a célját a műalkotás. Fel akarta háborítani az embereket és fel akarta hívni magára a figyelmet, és sikerült. Szerintem ez csak a felszín.
Először is szeretném egy kicsit fejtegetni a kapcsolatot a mű címe és a mű tárgya között. Miért az a címe, hogy Komédiás, és miért egy banán? Kezdjük a banánnal. 1985-ben Mr. Bean maga, Rowan Atkinson, alkotott egy dokumentumfilmet a vizuális komédiáról, ahol már az 5. percben fel is bukkan a banán, mint szemléltető eszköz. Vajon ő miért pont a banánt választotta? Nem félek kimondani: szerintem a banán a legviccesebb gyümölcs. Múltját tekintve pedig szoros kötelékek kötik a komédiához: a kezdetektől már voltak banánhéjon elcsúszós poénok, vagy a banán használata, mint egy pisztoly, túlzottan nagy orr vagy… egyéb testrész, egy nagyon gyakori eleme a mai napig a vicckultúrának. A modern mémes komédia világában is megjelenik a banán, mint egy mérőeszköz.
Odáig elmennék, hogy talán a banán a legszimbolikusabb tárgy ami a komédiát illeti. Ha egyetlen egy tárggyal kéne jelképesen a komédiát ábrázolni, akkor valószínűleg a banán lenne az egyik befutó, a másik talán a piros bohóc orr.
A banán még felvet egy problémát, amit az alkotó valószínűleg kihasznál. Ugyebár, a gyümölcs megromlik, és ez problémát okoz minimum a vevőnek, de én amellett érvelnék, hogy ez is része az alkotásnak. Ezt tekinthetjük úgy, mint a komédia múlásának a jelképe: egy poént minél többször hallunk, annál jobban veszít az értékéből, és amin 30 éve nevettünk, az nem biztos, hogy manapság még vicces (tekintsünk csak simán szőke nős viccekre, amikből manapság jóval kevesebbet hallunk). De leginkább, szerintem, a társadalmi változások által okozott, politikai korrektség miatt elavuló komédiatípusok kihalása: manapság már nem számít poénnak az, ha valaki kínai, pedig 1961-ban a Breakfast at Tiffany’s-ban még annak számított, vagy ha valaki homoszexuális, ami pedig még a 2000-es évek elején is annak számított, a 40 éves Szűzben. Ez nem arról szól, hogy ilyen szereplők már nem lehetnek viccesek, hanem hogy manapság már nem ők maguk a csattanó. Ezen kívül, ez itt már lehet egy kicsit belemagyarázás részemről, de szerintem a banán romlandósága egy utalás lehet egy másik shock art művész művére, Banksynek a Szerelem a szemetesládábanra, amelyik eladásakor a falon lógva félig felaprítódott, és ezzel hirtelen duplájára ugrott az értéke, úgyanígy, a banán is tönkremegy majd a falon.
A ragasztószalag pedig, amivel a banán a falhoz van rögzítve, a modern világban a gyors és hanyag megoldások jelképe. Ha nincs idő valamit jól, szépen összerögzíteni, akkor jól összeszkoccsozzuk, és az majd megoldja. Ezzel tovább emeli a mű shock jellegét, mert egy elkapkodott látszatott kelt, miközben a művész saját bevallása szerint már egy éve próbálgatta ezt a koncepciót különböző anyagokból készült banánnal és felfüggesztési módszerekkel, míg megérkezett a jelenlegi felálláshoz, ami elérte a hatását.
Mindezt összevetve akkor ki is itt a komédiás? Hát a művész, aki a banánt használja, hogy kifigurázza a művészet sznobságát, miközben a posztmodernben, már ez maga a mű. Ebben valószínűleg egy kis önirónia is van, hogy ő nem is egy igazi művész, a klasszikus értelemben, ő csak egy komédiás, aki csak csúfot űz az egészből. Ezekből a paradoxonokból meg jelképekből válik egyszerre a mű aktuálissá, kortárssá és ezekből adódóan, értékessé.
Na de mennyi az annyi? Ha ez egy jó mű is, 120.000 euró nem egy kicsit sok érte? Ez már egy nehezebb kérdés. Először is, ez messze nem egy nagy összeg ami a modern művészeteket illet: a fentebb említett Banksy kép 1 millió fontért kelt el. Ez nem mentesíti fel, persze, de a válasz egy kicsit komplikált és több elmélet is van. Az Egyesült Államokban például sok ideig le lehetett írni az adóból a műtárgyakat amiket az ember vett, mert befektetésnek számított, ígyhát az ultragazdagok így “mosták a pénzüket” részben, hogy adó helyett, ami az államnak ment volna, inkább maguknak vettek valamit ami tetszett. Mivel az USA-ban él a legtöbb ultragazdag, aki drága műtárgyakat vásárol, így globálisan felvitték az árakat. Mivel műalkotásokból limitált darab van, elkezdett az egész úgy működni gazdaságilag, mint egy tőzsdepiac, ahol egy részvénynek egy alkotó egy műve felel meg. Ha elkezdenek egy alkotót felkapni, a többi ultragazdag beszáll, hogy vegyen “részvényeket” a művésztől, és így feltornásszák az árát. Itt például jól látszik, hogy ahogyan megyünk előre az években úgy ugyanazoknak a festőknek a képei mind drágábban és drágábban kelnek el. Persze ebben az egészben van egy adag sznobság, felvágás és kompenzálni vágyás is, hogy ki az aki megengedhet magának egy ilyen drága és egy ilyen progresszív művet. Ugyanazon a listán az is látszik, hogy épp melyik nemzet milliárdosai próbálják fitogtatni hatalmukat: szaúdi olajsejkek, orosz és kínai oligarchák az utóbbi időben.
A Komédiás nekik is fityiszt mutat, mert az ő műve meg fog romlani a falon és egy idő után még csak felvágni sem lehet vele. Hogy tényleg ér annyit? Az igazából csak a vevőnek számít, mivel a művészek rendszerint nem százalékot kapnak az ilyen típusú eladásokból/árverésekből, hanem egy előre egyeztetett összeget, és a pénz óriási részét az aukciós házak és galériák zsebelik be.
Aki pedig nem hisz nekem, és kiáll a klasszikus művészeti elvek mellett, az megnyugodhat, hogy jelenleg a világ legdrágábban eladott festménye a Leonardo da Vinci Salvator Mundi nevű Jézus festménye, ami 450 millió dollárért kelt el két éve. Továbbá, ha még mindig nem elégedett, akkor hátradőlhet, mert a banánt már valaki megette poénként, aztán kicserélték egy másik banánra, és most már a rendőrség őrzi a galériában.