Brexit: kereskedelmi egyezmények és a világ sorsa

Az az egyezmény, amit most pár napja írtak alá Brüsszelben és Londonban, nem feltétlenül a legjobb – inkább azért sikerült összehozni, mert minden vezető túlságosan félt egy egyezmény nélküli kilépés lehetőségétől. Hozzá kell tenni azt is, hogy joggal: ha homályba kerülnek a kereskedelmi kapcsolatok az EU és Anglia között, az ezt követő gazdasági sokk igen fájdalmas lehet.

Markó Balázs


Nemrég megszületett a régóta várt Brexit kereskedelmi egyezmény – de úgy tűnik, nem volt túl nagy visszhangja ennek a megállapodásnak. Szemmel láthatóan már szinte mindenki megunta a Brexitről szóló híreket. Ez azért furcsa, mert az Egyesült Királyság kilépése az EU-ból hihetetlenül fontos esemény: minden szempontból meghatározó Európa jövőjére nézve. Az érdektelenség egyik oka az lehet, hogy már négy és fél éve folyik a Brexittel kapcsolatos cirkusz – ennyi idő alatt sok mindent meg lehet unni. De a másik, véleményem szerint fontosabb magyarázat, hogy a Brexit-tárgyalások nem a kilépés leglényegesebb kérdéséről szóltak – azaz Európa úgymond geopolitikai helyzetéről és a tagállamok szuverenitásáról. Ezek azok a témák, amelyek nemcsak a legmérvadóbbak, hanem egyben a legmegközelíthetőbbek is az „egyszerű ember” számára. Ha erről szóltak volna a tárgyalások, amelyek a mostani egyezményhez vezettek, sokkal jobban érdekelt volna mindenkit, hogy miről beszélnek egymással a vezetők.


A mostani tárgyalások nem a leglényegesebb, hanem a legsürgősebb kérdéseket vették számba. Pár napja megszületett a kereskedelmi egyezmény az EU és az Egyesült Királyság között (pont időben, hiszen január 1-én jár le az átmeneti időszaka a Brexitnek), ami munkaerőpolitikai kérdéseket is tisztázott. Ezek sajnos olyan témák, amelyekhez igazán csak jogászok meg kereskedelmi- és makroközgazdászok érthetnek, közülük is csak azok, akik tisztában vannak a különféle gazdasági szektorok statisztikáival – így érthető, hogy sokan nem foglalkoztak a sajtót néha-néha elárasztó hírekkel. Pedig nagy siker, hogy megszületett egy ilyen szerződés, mert egy szerződés nélküli kilépés (a no-deal eset) katasztrófa lett volna mindenkire nézve.


Megpróbálom egyrészt röviden összefoglalni a most született egyezmény lényegét és fontosságát – bár minden bizonnyal egy gyakorló közgazdásznak is nehéz átlátni minden részletet. Másrészt, röviden arról szeretnék beszélni, hogy mi az a „forró kása”, amit kerülgetnek az EU-s és az angol vezetők – azaz az előbb említett geopolitika és a szuverenitás kérdése.


Az utóbbi négy és fél év azzal telt el, hogy az EU és az Egyesült Királyság egy mindkét fél számára elfogadható kereskedelmi egyezményt próbált kidolgozni. A különféle javaslatok nagyon sokszor azért buktak el, mert a brit parlament nem fogadta el őket (2019 decemberéig nem volt abszolút többségük a toryknak, így Theresa May, majd egy ideig Boris Johnson keze meg volt kötve), sokszor meg azért, mert az EU nem fogadta el őket – ilyen volt a régebb sokat emlegetett Chequers-terv, amit az EU elutasított. Az az egyezmény, amit most pár napja írtak alá Brüsszelben és Londonban, nem feltétlenül a legjobb – inkább azért sikerült összehozni, mert minden vezető túlságosan félt egy egyezmény nélküli kilépés lehetőségétől. Hozzá kell tenni azt is, hogy joggal: ha homályba kerülnek a kereskedelmi kapcsolatok az EU és Anglia között, az ezt követő gazdasági sokk igen fájdalmas lehet. A vízumok bevezetése, az utazásnak és a tőke forgalmának a nehezítése, a munkavállalás ellehetetlenítése, az európai brit és az angliai EU-s cégek státuszának elbizonytalanodása és az illetékek bevezetésének lehetősége pillanatok alatt (a pénzügyi piacok gyorsasága miatt akár szó szerint) visszafordíthatatlan bajokat okozhat.


A mostani egyezmény bizonyos kérdésekre választ ad, másokat megelőlegez, egyesekről pedig egyáltalán nem, vagy csak nagyon keveset beszél. Garantálja például azt, hogy nem lesznek vámok az EU és az Egyesült Királyság között addig, ameddig minden cég egyenlő lehetőségekkel rendelkezik (például brit cégek nem dömpingelnek EU-s piacokon). Észak-Írország kérdése is megoldottnak néz ki – bár ez nem most dőlt el, de a mostani egyezmény megerősítette. Észak-Írország továbbra is része lesz a közös piacnak és a vámuniónak, és továbbra is az Európai Bíróság fennhatósága alá fog tartozni. Kis kitérőként itt érdemes Skóciát is megemlíteni: ők ehhez képest két szék közt a pad alatt maradtak. Felmérések szerint nagyon sokan a skótok közül az angol „uniót” hagynák el, és inkább az Európai Unióban lennének benne (ezt jelzi az is, hogy a skótok nagy többséggel szavaztak az Unióban maradás mellett). Sokat emlegették azt is a vezetők, hogy megegyeztek a halászat kérdésében – az EU-s halászok használhatják az Egyesült Királyság felségvizeit mostantól számítva öt és fél évig (legalább).


Persze azt nem említették, hogy a halászat mind az EU, mind az Egyesült Királyság bruttó hazai termékének elenyészően kicsi részét teszi ki. Azt sem említették, hogy nagyon sok fontos kereskedelmi és gazdasági kérdés nem volt letisztázva. A pénzügyi piacokról például meglepően keveset beszél az egyezmény, ami azért nagy baj, mert az Egyesült Királyság (és főleg London) Európa legnagyobb pénzügyi aktivitását mondhatja magáénak. Az EU a globális pénzügyi aktivitásnak csak 13%-át fogja lefedni, miután az EK kilép, az Egyesült Királyság pedig önmagában ennek 8%-át bírja. Csak idővel tudhatjuk meg, hogy mennyire jó ez az egyezmény – egyes közgazdászok szerint a Brexit így is 4-5%-ot fog levenni az Egyesült Királyság hosszútávú potenciális GDP-jéből.


Nem szól védelmi és külpolitikai kérdésekről sem a mostani egyezmény. Ez azért van, mert ezek sokkal kevésbé sürgősek, mint a konkrét kereskedelmi problémák – viszont, véleményem szerint, legalább ugyanannyira fontosak. Ahhoz a kérdéskörhöz tartoznak, amit korábban említettem, tehát tulajdonképpen a geopolitikáról és a szuverenitásról szólnak. De miért olyan lényeges ez a két kérdés?


Az ókortól az újkorig a világ nagyon lazán – vagy egyáltalán nem – volt összekötve. Attól, hogy egy távoli ország – például Kína – nagyon gazdag és erős volt, még nem jelentett veszélyt, mondjuk, Európára. A felfedezések korától kezdve pedig Európa fokozatosan a világot vezető kontinenssé vált – rövidesen csatlakozott hozzá az Egyesült Államok is ebben a szerepben. Az európai és nyugati országok az igájuk alá hajtották kis híján az egész világot – így megengedhették maguknak, hogy egymással háborúzzanak (gondolok itt az első és a második világháborúra), hiszen nem volt nevető harmadik. A második világháború után persze a Szovjetunió megkísérelte átvenni ezt, illetve a világ vezető hatalmának szerepét. A hidegháború nagyon rossz időszak volt Európára nézve – de legalább egyszerű volt. Egy könnyen meghatározható vonal elválasztotta azokat az országokat, amelyeket a Szovjetunió irányított, és akikre ő vigyázott, illetve akiket az Egyesült Államok tartott (szorosan) a szárnya alatt.


A vasfüggöny összeomlása után viszont megváltozott a helyzet. A keleti tömb országainak nagy része elvileg egy új, alakuló hatalom, az EU befolyása alá került. De eddig az EU rosszul teljesített a várthoz képest. A 2011-es eurózóna-krízis alapjaiban megrengette a bizalmat az Unióban, még akkor is, ha sikerült átvészelni. Ezt tükrözi az EU-ba vetett bizalom stagnálása is a népesség körében (ámbár az utóbbi időben az eurobarometer felmérései szerint ez a bizalom valamennyit növekedett – és reméljük, hogy tovább növekszik). Az Unióban nem sikerült kialakítani egy hatékony döntéshozatali folyamatot, hiszen az egyes államok féltik saját erejüket és szuverenitásukat – rengeteg fontos döntést csak konszenzussal lehet meghozni. Gondoljunk csak arra az abszurd helyzetre, amikor egy olyan viszonylag jelentéktelen ország kormánya, mint a Magyarországé, akár egyedül is könnyedén blokkolhatja az EU költségvetésének az elfogadását. Ilyenkor nem az erőt vagy a biztonságot látják az emberek az EU-ban, hanem az impotenciát. Igaz ez sok más esetben is: az Unió nem lehet erős addig, amíg az egyes országoknak vétójoguk van a legfontosabb kérdésekben. És még sorolni lehetne a gyengeség okait, például azt, hogy az EU-s költségvetés mindössze egy-két százaléka az Unió GDP-jének.


Ameddig az EU ennyire gyenge, sőt tehetetlen, nem lesz képes megállni a helyét az olyan villámgyorsan növekvő és fejlődő országokkal szemben, mint Kína vagy India, vagy az olyan ellenséges hatalmakkal szemben, mint Oroszország. Az Egyesült Államok védelme az, ami az európai országokat biztonságban tartja egyelőre. De az Egyesült Államok is kezd gyengülni versenytársaival szemben, ráadásul az egyre növekvő belső feszültségek és a még gyorsabban növekvő államadósság bizonytalanná teszi, hogy meddig lehet Amerika a világ rendőre. És mi történne, ha egy gyenge EU, ne adj Isten egy EU nélküli Európa, amerikai segítség nélkül kellene, hogy szembenézzen az előbb említett hatalmakkal? Ez a lényege az eddigi gondolatmenetemnek, ettől kell igazán félnünk: egy megosztott Európától. A Brexit ezt hozta közelebb, és ez a fő veszélye, véleményem szerint.


Egy gyenge Európa országait ki lehet játszani egymás ellen, úgy, ahogy a dél-amerikai országokat kijátszották a hidegháború során. Egy gyenge Európa országait irányítani lehet: nagyon könnyen elveszíthetik azt a drága szuverenitást, amire az Egyesült Királyság is hivatkozott kilépésekor. Egy gyenge Európa országait gyarmatosíthatják a nagyobb, gazdagabb és erősebb államok (azt hisszük, hogy ez velünk nem történhet meg?), mint az Egyesült Államok, Oroszország vagy Kína. Egy gyenge Európa könnyen önmaga ellen fordulhat, egy újabb nagy háborút indítva – de ez már nem lenne feltétlenül világháború, csupán egy kicsi, lokális konfliktus. Egy gyenge Európa nem lesz képes szembenézni az olyan globális kihívásokkal, mint a kiberbiztonság kérdése vagy a tech-óriások (Facebook, Google, Amazon stb.) befolyásának kontroll alatt tartása.


Ezt nem értették meg az angolok, amikor megszavazták a kilépést. Persze mindez spekuláció Európa jövőjéről, és remélem, hogy semmi nem következik be abból, amit felsoroltam. De be kell látnunk, hogy külön-külön gyengék vagyunk – ez igaz egy olyan országra is, mint az Egyesült Királyság. Egy egységes Európa nem fényűzés, hanem lehetőség a túlélésre. A szuverenitás semmit nem ér ilyen körülmények között: ha tehetetlenek vagyunk, amúgy is elveszítjük, csak ráadásul nem lenne semmiféle beleszólásunk a jövőnkbe – Brüsszelbe küldhetjük a saját képviselőinket, de Washingtonba, Moszkvába vagy Pekingbe nem. A Brexittel ez a fő probléma: becsapjuk magunkat a szuverenitás jelszavával, és eljátsszuk a jövőnket.


Így vagy úgy, mindez úgymond hosszú távon történhet meg. Remélem, hogy az Egyesült Királyság előbb-utóbb belátja, nagyot tévedett, és visszalép az Unióba. Remélem, hogy az Európai Unió megerősödik, és megálljuk a helyünket a világpolitika porondján. Számomra ez a fő kérdés, amiről beszélnünk kell. De egyelőre fellélegezhetünk: a nemrég megkötött kereskedelmi egyezmény elkerült egy gazdasági katasztrófát, és bebizonyította, hogy működhet a párbeszéd Európa országai között.


A cikk eredetileg az Új Hét blogon jelent meg.

Iratkozz fel hírlevelünkre!

© 2020 Éter - Érted.