Elavult Kereszténység - Elcsorbult Demokrácia

Senkinek sem akarom lenyomni a torkán az ideológiáimat, gondolkodásmódomat. Ha politikáról beszélgetünk, bármikor szívesen cserélek eszmét, vitatkozok ezekről a témákról. Ha nem értesz egyet velem, nem ítéllek el, elfogadom. Kérlek, tégy te is hasonlóan! Ha nem az irántam való tisztelet miatt, mert ezt nem várhatom el, akkor a demokrácia tiszteletének jeléül.

Olcsvári Péter



Minap megosztottam egy valamennyire szélsőségesnek számító véleménycikket (https://tibiatya.blogstar.hu/2021/06/13/a-pride-tobbszor-kiallt-a-gyermekszexualizalasert-ez-ellen-a-homoszexualisok-nem-szolaltak-fel/109880/), amelynek hatására összedőlt a világ. A heves kritika és viták közepette egyik hozzászólásomban azt ígértem, véleményemet egy saját írásban teszem közzé. Sokat gondolkoztam, tegyek-e eleget ígéretemnek, vagy angolosan, agree to disagree módra maradjak távol az ehhez hasonló érzékeny témáktól, nehogy valakit még egyszer megsértsek. Nem akarom se a cikk tartalmát megvédeni, se a részleteiről vitatkozni, mégis, van egy pár kérdés, amit fel kell tennünk magunknak, de ezekről később.


Mindannyiunknak ismerős a vasárnapi keresztény fogalom. A vasárnapi keresztény az a magát kereszténynek valló személy, akinek vallásossága többnyire, esetenként teljes mértékben a külsőségekben nyilvánul meg. Az elvárt ceremónikus cselekvések, a szokások előnybe helyezése a tartalommal, tanítással szemben. Az ilyen embert általában úgy jellemzik, mint aki minden vasárnap hangosan énekel a templomban, de kapuit elhagyva nyoma sincs benne a keresztény tanításnak. Sok hasonló személlyel találkozhatunk, aki le nem veszi a keresztet a nyakából, de messziről nem emlékeztet a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” tanításra.


Trendi erről beszélni, hiszen mi más lenne izgalmasabb, mint a kereszténység csúfolása, hiszen végre „demokráciában” élünk, rég elfeledettek azok az idők, mikor komoly büntetés járt az istenkáromlásért. Amit nem szabad, az mindig is lázba hozta az embert. Most, a generációkba ivódott egyházellenes frusztráció kitörhet, (némi megbotránkozó idősebb személy kivételével) különösebb következmény nélkül.


Manapság nem vicces az a humorista, aki nem beszélt már pedofil papokról. A közeli baráti társaságokban, pár pohár után a moralitás határát súroló halott csecsemős és zsidózó viccek mellett már elvárt a papbácsi-kisfiú viszonyokról is szót ejteni, persze csupán a gusztustalan nevetés érdekében. Ami elszomorító, hogy sokszor nem is kell részeg legyen az ember ahhoz, hogy templomba járóként szembesüljön olyan közönséges, laza szombat délelőtti kérdésnek tálalt humoros megjegyzéssel, mint például „na, s gyóntál?” miközben a kérdező orális szexet utánzó mozdulatot hajt végre. Ezek persze rosszindulattól mentesek, nem a sértést tűzték ki célul, csupán társadalmunkban normalizálódott a jelenség, melyet a bezártság és az egyre több interneten töltött idő felgyorsított.


Félreértés ne essék, nem akarom szentként ábrázolni magamat. Nem vagyok az az ember, aki kivétel nélkül minden vasárnap délután templomba jár. Mégis, mélységesen tisztelem és próbálom magamévá tenni azt a morális alapot, amit a kereszténység nyújt. Szeretném azt hinni, nem vagyok vasárnapi keresztény.


Sokan a demokráciát tekintik a modern társadalom egyik leghasznosabb találmányának. Mégis, sok a vasárnapi demokrata. Itt szeretnék párhuzamot vonni. Vasárnapi demokrata, akinek a demokrácia szó csupán akkor hagyja el a száját, ha a saját jogait kéri ki, „hiszen demokráciában élünk, nem Kínában!”, amikor valamilyen abszurd kérdésben indít petíciót, saját mozgalmának népszerűsítésért, konkrét elszámolható cél, komoly ügy, vagy várható végkimenet nélkül. Vasárnapi demokrata az, akiben nyoma sincs a demokrácia alapelveinek. Talán nem is jár szavazni, de fel van háborodva, hogy „semmi sem történik!”. A vasárnapi demokrata el van veszve a saját kis burkában, meggyőződve az igazáról, fotelforradalmárként indít háborút az „ellenség” ellen, de semmit sem jelent számára a véleménypluralizmus, az instagramos pollokat meg facebookos szavazásokat leszámítva a választási jog is idegen számára.



Karl Popper tolerancia-paradoxona szerint ahhoz, hogy egy toleráns társadalmat hozzunk létre és tartsunk fenn, szükség van arra, hogy intoleránsak legyünk, de csak az intoleranciával szemben.


Bár keresztényként soha nem fogom elfogadni az egyneműek házasságát, tudom, hogy a Pride mozgalomnak vannak, meg voltak hasznos törekvései, amely a teljes társadalmat szolgálják. A homoszexualitás dekriminalizációja illetve a bejegyzett élettársi kapcsolat törvénybe foglalása több országban helyes célok szerintem. Ettől függetlenül élek a kritika jogával és nem támogatom a mozgalmat, kritizálom a morálisan és legálisan megkérdőjelezhető tetteit. Fenntartom, mélységesen felháborító számomra a gyerekek szexualizálása, illetve az ez ellen felszólalók elhallgattatása.


A Black Lives Matter mögött álló eszme is elismerésre méltó. Tenni kell a rasszizmus ellen, az Egyesült Államokban még mindig van tennivaló az ügyben. Az viszont szerintem elfogadhatatlan, hogy közel polgárháborús állapotokat létrehozva rongálnak a rasszizmus elleni harc nevében. Vannak olyan szobrok amelyek legitimitásáról érdemes lenne elkezdeni beszélni, hogy helyes-e olyan konföderációs tábornokoknak emléket állítani, mint Robert Lee vagy Stonewall Jackson, de mikor Európában döntene a BLM Churchill szobrot, az már rég céltévesztés, legfeljebb öncélú, politikai cselekedet, rég nem rasszizmus elleni harc.


Miért nem lehet a Pride-ot kritizálni anélkül, hogy homofóbnak nevezzenek? Miért nem lehet a BLM-et kritizálni anélkül, hogy rasszistának nevezzenek?


Ki választotta meg ezeket a mozgalmakat legitim módon, mint az egyetlen képviselői a LMBT-közösségnek illetve a rasszizmus elleni harcnak?


Reménykedem abban, hogy vasárnapi demokrata sem vagyok. Próbálok toleráns lenni, hiszek abban, hogy „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd”. Az intoleranciát viszont sosem fogom elfogadni.


Lezárásként, íly módon szeretném mindenkivel közölni: Nem szeretem a Pride mozgalmat, a BLM-nek sem vagyok híve. Ha választanom kéne, Fidesz-pártinak mondanám magam, Romániában RMDSZ-re szavaztam, mióta rendelkezem ezzel a joggal. Konzervatívnak tartom magam.


Ez sosem volt titok, ezentúl sem lesz az. Senkinek sem akarom lenyomni a torkán az ideológiáimat, gondolkodásmódomat. Ha politikáról beszélgetünk, bármikor szívesen cserélek eszmét, vitatkozok ezekről a témákról. Ha nem értesz egyet velem, nem ítéllek el, elfogadom. Kérlek, tégy te is hasonlóan! Ha nem az irántam való tisztelet miatt, mert ezt nem várhatom el, akkor a demokrácia tiszteletének jeléül.