Etnicista tüneménycsokor

“Romániában töltött évtizedeinket nem foghatjuk fel felesleges nyűgként, ugyanis ez számunkra az egyetlen létező valóság.”

Bokor Zalán


Végtelen keserűséggel – de annál kevesebb megelepődéssel – vettem tudomásul, hogy az idei elnökválasztás második fordulójában ismét kivételesen alacsony volt a részvétel a romániai magyarság körében. Amikor lényegesen eltérő profilú, habitusú és meggyőződésű jelöltek közül nem kívánunk választani, mert a miénktől eltérő etnikai hovatartozásúak, hibát követünk el. Kiváltképp akkor, amikor a többségi társadalmat ilyen mélyen megosztja ez a szembenállás.

Sokan azzal vádolhatnak, hogy árnyalatlan a helyzetleírásom. Hogy igazságtalan. Állíthatnák, hogy nem pusztán a jelöltek etnikai hovatartozása, hanem a magyar közösséghez való viszonyulása (illetve annak látványos hiánya) is indokolja a távolmaradást. Megismételhetnék azon kellemetlen bukéjú és módfelett provinciális fenntartást, miszerint ez nem a mi vitánk, nem a mi harcunk. Hiszen egy karcsúmajom sem kér abba beleszólást, milyen adminisztratív döntések szülessenek az állatkertben, ahol tartják. Mindezt akkor sem fogadnám el, ha igaznak vélném.

Időszerű lenne kilépnünk abból a közösségileg megélt politikai kiskorúságból, amelyben immáron három évtizede zárva tartjuk magunkat. Amely ellehetetleníti, hogy a lényegi kérdésekkel foglalkozzunk, amelyek nem (csak) rólunk szólnak. Amely miatt indokolatlanul nagy súlyt rendelünk a magyarkérdéshez, sok esetben azt gondolván, hogy ez nemmagyar polgártársaink számára is égető aktualitású kérdéskör lenne. Úgy rettegünk a különböző másodrendű román politikusok vélt vagy valós magyarellenességétől, ahogy a dilettantizmusban szakosodó szélsőjobboldali barátaink szoktak a cionista háttérhatalmak obskúrus szervezkedéseitől. Legfeljebb annyi különbséggel, hogy a kipa helyett opinkát vizionálunk, Tel-Aviv helyét pedig Ciolăneștii din Deal veszi át. Pedig hosszú ideje nem állami politika az asszimiláció (de szervesen, irányítatlanul folytatódik), megszűnt az intézményesült diszkrimináció minden érdemi formája. Mi, mint közösség, nem vagyunk téma. Vagy semmiképp sem olyan mértékben, ahogy azt az egyszeri gyergyószentmiklósi kocsmáros-helyettes szokta képzelni. Minimális lelki függetlenséggel könnyedén belátható, hogy ez nem is olyan nagyon furcsa.

Elvárható lenne ugyanis, hogy kisebbségi létünkből adódóan különös érzékenységgel (vagy legalább tudatossággal) legyünk országunk valódi jogfosztottjai, valódi szerencsétlenei iránt. Azok iránt, akiknek alávetettségét olyan természetességgel kezeljük, mint a hóvirág február-márciusi nyílását. A cigányellenesség nemcsak elterjedt, de még átlagosnál jobb asztaltársaságokban is elfogadott, bizonyos esetekben kimondottan elvárt. Látnunk kell, hogy mély és zavartalan hallgatásunk bűnrészessé tesz minket, valamint képmutatóvá. Minden valószínűség szerint a következő népszámlálás idején több roma lesz hazánkban (igen, Romániára gondolok), mint magyar (ha ez de jure nem is lesz így, de facto feltétlenül), ennek ellenére mi magunk sem kívánunk tudomást venni az éktelen szegénységről, amiben legtöbben élnek – legfeljebb annyiban, hogy a buszra felszállva, bizalmasan fehér utastársunkhoz fordulva kérdezzük: „Fiatalember, honnan van itt ennyi cigány?”. Amennyiben magunk sem tematizáljuk a növekvő aktualitású romakérdést, hogyan várhatnánk el, hogy a többségi társadalom ténylegesen tematizálja a csökkenő aktualitású magyarkérdést?

Meggyőződésem, hogy kevesebb felnőtt székely tudná azon ország miniszterelnökét megnevezni, amelyben él és adózik, mint a szomszédos Magyarországét. Természetesen ez nem egy nullösszegű játék, s aligha tekinthetjük nemkívánatosnak, hogy sokan különleges kötődést éreznek Magyarországhoz. Azt viszont drámainak tartom, hogy közösségünk rengeteg tagja tökéletesen apolitikus életet él szülőhazájában (a single-issue magyar pártok támogatásán túl), s ezt maradéktalan lelki nyugalommal közlik is. Ismételt kutatásokból tudjuk, hogy a romániai magyar publikum javarészt magyar nyelvű sajtót fogyaszt, azon belül is többnyire az országos ügyekkel ritkán és felületetesen foglalkozó helyit, vagy magyarországit (ezen sajtószegmens politikai preferenciáiról, elfogultságairól pedig aligha kell szót ejtenem). Elkeserítő, hogy oly sokan önkéntes természetű szegregációnkat tekintik a fennmaradás, továbbá a siker zálogának, holott evidens, hogy az érdekcsoportok határai elsősorban nem etnikai, hanem regionális és szocioökonómiai háttérrel bírnak. Egy liberális kolozsvári magyar kardiológust sokkal több szál fűz román ekvivalenséhez, mint egy konzervatív csíkkarcfalvi mezőgazdászhoz. Ezen álláspont képviselete azonban rendkívül népszerűtlen, komoly kockázatot vállal az, aki akárcsak enyhén is relativizálni próbálja az etnikai komponens monopóliumát az identitások piacán. Nem ritka, hogy az effélét ki próbálják rekeszteni nemzeti közösségéből, megkérdőjelezve magyarságát, olykor erkölcsi integritását is.

Egyértelművé kell tennem, hogy nem a tágabb magyarságtól való érzelmi elszakadást szeretném közösségünk céljául kitűzni, hanem a legorganikusabb, legközvetlenebb környezetünk politikai életéhez kívánom csatlakoztatni. Elfogadtatni, megértetni annak szükségességét, hogy Romániában töltött évtizedeinket nem foghatjuk fel felesleges nyűgként, ugyanis ez számunkra az egyetlen létező valóság. A valóság pedig olyan természetű dolog, amivel makacsul szembemenni kontreproduktív szokott lenni. Rengeteg hamis dichotómiával gyötrődünk, miközben elhanyagoljuk a tényt, hogy magyarságunk már nem állítható szembe a román politikai nemzethez való tartozásunkkal. E két identitás soha nem volt annyira összeférhető, mint napjainkban.

Mindezt elsősorban a valóságtagadás bajnokainak írom. Azoknak, akik meghatározóbbnak tartják a magyarországi politikai ellentéteket a hazaiaknál. Azoknak, akik egy olyan képzeletbeli országban élnek, melynek máig a Kárpátok a keleti határa. Azoknak, akiknek Bukarest a feleségük, de Budapest érzéki érintéséről ábrándoznak. Pedig Bukarest szép lány, s nem is buta. S még számít is ránk, talán.

Főtámogató:

© 2020 Éter - Érted.