Félsz?

Ott ül és vigyorog, szemberöhög. Eltorzult vonásai halványan rángatóznak, mintha egy béka testébe áramot vezetnénk. Fogai kilátszanak ajkai közül, az elkenődött matt rúzs elszínezi azokat. Ijesztő, hátborzongató, ahogy beleharap a szájába, de mégis ez a legemberibb benne. Álla gömbölyű, akár egy gyermeké, nyaka vékony, csak pár anyajegy díszíti, mérnökien pontos egyenlő oldalú háromszöget alkotva. Vállai szélesek, halványan sejlenek át egy vékony csipke anyagán. Libabőrös karja feltűnően vékony, azt is díszítik az apró, pirosas pontok, igaz, absztraktabb mintákban. Dereka kecses ívben karcsúsítja alakját, mely most sötét árnyékban táncol, csak néha világítja meg az elsuhanó autók fénye.


Rózsaszín selyemhálóingje alól szederjés lábai villannak fel… Fehérek, mint apró gyöngyfülbevalója. Lábujjai görcsösen kapaszkodnak a szőnyeg méregzöld rojtjaiba. Körmei töredezettek, a sok rágástól már lepattogzott róluk a felső réteg. Hosszú, szőke haj ablakkeretként öleli át arcát. De ne akarj benézni ezen az ablakon! Félő, hogy olyan leszel, mint ő.


Utoljára emelem a tekintetem a szemeire, a kékesszürke, macskás pillákra, melyek olyanok mint az enyéim. Írisze megegyezik a nyakán lüktető ütőér színével, mely lágyan sejlik át a fehér bőrön. Pupillája nagy, akár a végeláthatatlan sötétség, mely most is uralkodik a szobán, a házon, a környéken, a városon, a világon… és rajtam.


Lassan ring előttem. Jobbra, majd balra. Jobbra, majd balra. Méreget, pásztáz a szemeivel, hirtelen fordítja a fejét az egyik irányba és már nem mosolyog. Már nem mosolyog, nem ring, mintha nem is lélegezne, csak nézne. Nem csak néz, de lát is valamit, ami érdekelheti. De mit vehetett észre rajtam?


- Félsz?

- Nem. Azért vágom ezt a rettegő arckifejezést, mert annyira remekül szórakozom.


A szarkazmusomtól megremeg a kőolajszínű szempillája míg mosolyra húzza a száját, de nem válaszol. A fülemben még mindig az az egyetlen szó cseng, amelyet az imént szegezett nekem. Tudja, hogy félek tőle, mégis megkérdi. Nem, nem félek, rettegek azoktól az acélszürke szemektől, attól a vattacukor-rózsaszín hálóingtől, a viaszfehér bőrtől, az gyászfekete gondolataitól.


Remegő kézzel belekarmolok a combomba, mialatt lassú, de határozott lépést teszek felé. Kéri, szinte követeli az érintésem. Könyörög a két szem, hogy megfogjam porcelánszerű karját, hátratűrjek egy sötétszőke tincset az arcából. Remegek, a félelem nyirkos hidegbe áztat, a szívem ki akar szökni mellkasomból. Dobbanásai rá is átragadnak, mert haloványan rándul a szája az ütemre.

Két lépés választ el a szőke fürtöktől.


Pisze orra kíváncsian hajol felém. Szimatol, vizsgál, akár a farkas, mielőtt megízleli az ártatlan lelket. Hangosan fújja ki a levegőt, mely hozzáér a karomhoz is. Jéghideg, nincs sem gondolat, sem érzelem, sem hit, mely melengethetné azt. Van valami odabent a sötétségen, a tébolyon, az őrületen kívül?


Lassan teszek még egy lépést, rálépek egy sárga papírdarabra. Lehajolok érte, a kémkedő tekintetem még mindig a jelenésen tartva, majd szemmagasságba emelem a lapot. Kicsi, akár egy emberi szív, vége rongyos, szakadt. Meglátván önkéntelenül is molyosra húzom a szám. A hőn szeretett könyvemből van, mely most itt hever kisebb-nagyobb cafatokban a lábaim előtt. Egy régi példány, 1958-ban adták ki, József Attila legszebb versei címen. Nagytata adta nekem, két héttel a halála előtt.

A kezemben levő lapon a kedvenc versem áll, micsoda kedves fintor a sorstól! Végigolvasom az első szakaszt félhangosan, bár ez a csendes lakásban észvesztő ordibálásnak hat.


Talán eltűnök hirtelen,

akár az erdőben a vadnyom.

Elpazaroltam mindenem,

miről számot kéne adnom.


Már csak pár centire állok tőle. Én nézem a szemét, ő nézi a szemem. Nem pislogunk, csak próbálunk belátni a másik lelkébe… vagy amögé… a tudatalattiba. Beleharap az ajkába ismét, mikor… mikor a homlokom a tükörhöz ér.


-Félsz?- suttogja a tükör.

Bólintok, majd kis habozás után hozzáteszem:

-Igen, félek tőled.


Erre ő hangosan felkacag. Az éles vércsevijjogás kiül a szívemre, és onnan halász ki a bennem orkánként kavargó kérdésekből egyet-egyet. Egy pillanatra becsukom a szemem, hogy összegyűjtsem a gondolataimat. De nem megy, a bent támadt tornádó már-már nagyobb az ott lévő űrnél. Gyötrődésemet a hirtelen jött csend szakította félbe, mely hangosabb volt minden kacagásnál és gondolatnál.


-Te nem tőlem félsz, mert nem létezel nélkülem. - suttogja nyugodt hangján. Nem fenyegetőzik, nem fél, nem kacag, nem kárörvend, csak tömény személytelenség hallszik a hangjában, mely nyugtalanítóbb mindennél.


-De te sem létezel nélkülem. – az én hangom remeg, hiteltelen, de meglepetésemre ő csak bólint.


-Miért választanád szét az éjszakát a nappaltól? A kecses hasonlatok virágát a világi igazságoktól? A dió kemény burkát a vajas, táplátó belsőtől? A rendezettséget a káosztól? A széles mosolyt az előtte kavargó patakokban ömlő könnyektől? Ami hibátlan, az már nem is emberi, csak mindenki felrakja a pompa csillogó álarcát eltakarva a repedést… vagyis engem. Én vagyok a tökéletességben egy pici emberi, a megnyugvásban kicsi lázadás, az édesben a kicsi fanyar. Mert így válunk egésszé. Ne rejtegesd a hibáidat, főleg ne magad elől, hisz a látóhatár mögé söpört eső is nyirkosságot, árnyékot okoz. Maradjunk emberek, a magunk csetlő-botló hibáival, mert így nyerjük el a teljes tökéletességet: az őszinteséget.


Lehet, hogy a világ a vidámságot és a hibátlant, a tökéletességet szajkózza, de érezzük mind, hogy ez csak amolyan púder, mellyel a gondjainkat igyekezzük elfedni, nehogy meglássák. A világnak lett egy olyasféle meglátása, hogy aki nem tökéletes, az sebezhető, de ezzel görbetükröt állított maga elé. Mert a világ, melyben élünk a legemberibb környezetből így vált a legembertelenebbé, hisz a gőg és a büszkeség koronáján feláldozza a „gyengébbik egyedet”. De ha egyszer fordul a sorsnak gúnyolt örökmozgó kocka, akkor az embertárs felsegíti a föld porából azt, aki eddig őt vetette meg? Igen, mert jól tudja, erre lett volna szüksége, mikor a szenvedő helyében volt, és az emberi kedvesség, bár rejtett, de attól még határtalan. – így fejeztem be a monológom, melyet a tükör belső felén rekedt énem címzett egy mindennapi, átlagos lányhoz. Ezzel az intelmével megszerettem őt is, és nem rejtegetem ezentúl a létezését. Még közelebb léptem a tükörhöz, és félretűrtem egy tincset az arcomból.


Lehajoltam a földön fekvő verseskötet romjaihoz, és lassan, de biztos kézzel kezdtem összeragasztgatni a régi lapokat, egyiket a másik után. Közben halványan táncolt vattacukor-rózsaszín hálóingemen az elsuhanó autók fénye, megvilágítva a hosszú, szőke hajamat, az elkenődött, matt rúzst, a kék szemeimet, kőolajszínű szempilláimat, apró anyajegyeimet, széles vállamat a vékony csipkecsíkkal, rágott körmeimet, hófehér, szederjésen csillogó lábaimat… tehát Önmagam.


Már nem félek.


Szabó Eszter