Fleetwood Mac: The Chain

A Fleetwood Mac a 70-es-80-as években befutott, főként soft rock zenét játszó együttes. Legsikeresebb albumuk az 1976-ban kiadott Rumours, amelyet jelenleg is a valaha legnagyobb példányszámban eladott lemezek között tartanak számon, több mint 40 millió eladással világszerte. A Kongresszusi Könyvtár (Amerika nemzeti könyvtára) 2018-ban felvette a Nemzeti Hangfelvételi Gyűjteményébe (National Recording Registry) kulturálisan, történelmileg és művészileg kiemelkedőnek” címezve.

A Rumours lemezborítója (1976)


A lemez rögzítésekor az együttes szétesni látszott, magánéleti válságok az együttes tagjai között és azon kívül szőtték át a folyamatot. Stevie Nicks (vokál) és Lindsey Buckingham (szólógitár) 1975-ben párként csatlakoztak a bandához, és a lemez felvétele tájékán hullámvölgybe jutott a kapcsolatuk. Mick Flickwood dobos házassági válsága, valamint Christine (vokál) és John McVie (basszusgitár) válása is beárnyékolta és megnehezítette a művészi munkát. Az album sikerét a zenei kifinomultsága mellett talán pont ez az érzelmi egység és hitelesség adta. Azt sem rejtegették túlságosan, hogy a kor szelleméhez hűen a kokain és az alkohol is szerepet játszott a krízishelyzet feldolgozásában.


Az egyik legismertebb és legkiemelkedőbb számuk mind a mai napig a The Chain. Az egyetlen dal a lemezről, mely szövegének szerzésében mindegyikük részt vett, a dalok többségét ugyanis Stevie Nicks, Lindsey Buckingham (egymásról) vagy Christine McVie írta. A stúdiófelvétel nyugodt, összeszedett, de ennél szemléletesebb és személyesebb képet nyújt az együttesről ez az 1982-es koncertfelvétel. A néhány perces videó művészileg mindent összefoglal, amit a Fleetwood Mac-ről tudni érdemes. A dal alapmotívuma a lánc”, amely az összetartásukat és a művészi kapcsolatukat jelképezi. A személyes válságok ellenére az együttest össze kell tartani, a láncot nem szakíthatják el”.

Koncertfelvétel, Fleetwood Mac, 1982, Los Angeles


Stevie és Lindsey agresszívan éneklik túl egymást, míg a háttérvokálozó Christie McVie tartja magát a stúdiófelvétel visszafogottságához. Még egy külső, laikus megfigyelő számára is úgy tűnik, hogy utálkozva-szeretve harcolnak és veszekednek egymással, nagyon hiteles és ugyanakkor drámai módon – miközben lenyűgöző produkciót nyújtanak. A dal közepén felcseng a fülbemászó basszusgitár szóló John McVie részéről, majd ezt követi Lindsey Buckingham gitárszólója, amelyet pengető nélkül játszik végig. A szóló egyszerű, Lindsey két-három hangot játszik két különböző oktávon, mégis nagy az intenzitása.


Mindent összevetve a felvétel remekül visszaadja azt a hangulatot, amely akkoriban az együttesben uralkodhatott, és amely közrejátszott az elért sikereikben: a közönséget ez a dráma is vonzotta, de ez nem vonhatja kétségbe a tehetségüket és az egyedi művészi látásmódjukat, amely akkoriban a hírnév előfeltétele volt.


Vitatható, hogy tudatmódosító szerek hatása közrejátszik-e vagy sem a leírt felvételen, és hogy ez mennyit vesz el vagy ad hozzá a művészi értékéhez. A legtöbb nagy név a könnyűzenei palettán akkoriban és most is él ilyen szerek használatával akár ihletszerzés, akár a zenei teljesítmény javítása érdekében. A sportban a doppingszerrel élő sportolókat kitiltják a versenyből, és eltörlik az elért eredményeiket. Ez a művészetekben szerencsére nem így történik, mert akkor jó néhány mesterművel szegényebbek lennénk (akár még a Művészeti csatolmány rovatában is). Ennek ellenére nem támogatjuk ezek használatát, és nem is ösztönözzük erre a kedves olvasót.


Az alkotásokat nem szükséges és nem is szabad a tettekkel asszociálni, hanem önmagukban kell felmérni az értéküket. Ezt szándékaink szerint tovább boncoljuk majd egy jövőbeli cikkben.

Főtámogató:

© 2020 Éter - Érted.