"Mikor a felfordulás véget ért, a bölcs és filozófus teste helyén üresség lapult, levegő töltötte be az előbb még élettel pezsdített teret. Ahol álltak, semmi más nem volt, csupán egy lótuszvirág, amely szemkápráztatóan eleven volt, és egy bot, amelyen egy fáradt kígyó tekeredett végig."
A beküldött eredeti művek a szerzők egyedi nézőpontját és művészi szemléletét hivatottak bemutatni.
Lambing Ármin
- Bágyadt a testem, akárcsak a lelkem. Beteg volnék? Nyálam minduntalan futkos ki számból, testem remeg, gyomrom korog. Éhezem és szomjazom, újra el kell hát jönnöm. Utat kell mutatnom, mert elpusztulok. Az emberek ezúttal a szellem meggyilkolásával próbálkoznak, ezt érzi bennem lélek és a szellem, a test pedig szenvedi. Megérdemlik hát ők? Hisz gyógyír vagyok én, s ha nem teszem, ha le nem szállok, megsemmisítenek ezek a tudatlanok!
Feltápászkodott hát az évezredes bölcs, megragadta botját, és alászállt a már-már kiszakadó gyomorba, amit csak úgy neveznek: világ. Egy út mellett ébredt, egy öreg poshadó khitónt viselt, amely magába elegyítette a barna és sárga meleg párosát, botján a kígyó kissé kábultan nézett körültekintőn. A levegő dohos, áporodott szagot lehelt. Az út magába engedte a várost keletről és nyugatról, elindult felé hát a mindentudó bölcs, és igy szólt a maga egészéhez:
-Valóban csak az önkény és a lelketlen falatozás vezeti az embert, minő emésztési vágy! Az emberekben az egység csakugyan megtörött, s a szellem meghalt! A lélek ámbár még él, de lassan fásul, viszont a test… a test a legnagyobb kegyben részesül. Hát nem látják? Hát nem érzik ezt a porhanyós létet, mellyel körülvették magukat?
Elmélyülve a gondolataiban, észrevette, hogy már javarészt belesüllyedt a városba. Az emberiség büszkeségét képviselő rendezettség káoszként feslett fel a bölcs szemében. Az emberek kavalkádja hátborzongató erővel tódult mindenfelé. A felfoghatatlan zűrzavartól elvágyódva, a bölcs meglátott egy természethez hasonlatos helyet, vaskerítéssel elszigetelve a zuhatagtól. A kert nyugodtan feküdt a város szélén, nem foglalt sok helyet. Amikor a bölcs a kapuhoz ért, és tekintetét a kapun tovább engedte, vette észre, hogy a kertben csupán négylevelű lóherék akadnak. A kert másik felén egy kis tó feküdt, amelynek szélén egy magányos lótuszvirág sodródott. A bölcs közelebb ment a tóhoz, hogy beszélhessen a virághoz, és igy szólt:
- Hogyan lehet, hogy csak te maradtál, kis lótuszvirág? - kérdezte a bölcs.
- Az emberek kibújtak a fény alól, elhagytak hát engem is. Amit nem fognak meg, az nem igaz. Mit nem számolnak, nem számít. - felelte feldúltan a lótuszvirág.
- Jer hát, tarts velem és adj erőt a romlásban!
A bölcs kiemelte a virágot a vízből, szemrevette, és a mellkasához tette ruhája alá, a szíve elé. Újult erővel indult kifelé a parkból, de útja közepén egy ember szólt hozzá egy, már bomló régi padról. Öreg volt akár a teremtés, mély értelem sugárzott barna szemeiből, mégis oly bú és csüggedés övezte, hogy a bölcs először elképedve tekintett rá. Úgy döntött, közelebb lép hozzá:
- Tudom ki vagy, felismerlek a botodról. Miért jöttél? Menj vissza ahonnét jöttél, itt semmi sincs csupán elvakultság
- Csakugyan? Volna még ki rámismer? Ámbár te csak azt tudhatod ki voltam. Én voltam ki nem hal meg többé, aki nem ismeri a romlást és aki halhatatlanná lett. Én vagyok a szívben kinyíló lótuszvirág. Zülléstek semmissé tesz engem, s tenmagatokat is.
- Segíteni jöttél hát, te nagyságos gyógyító? Filozófus volnék, a szellemet mi tartjuk még, de a világ változik, és a látszat az, mi egyre csak szárnyal. A szellemből anyagot csináltak, anyagból pedig látszatot. Borzalom és égszakadás, kedves bölcs, ami meghatároz most minket, de kinek szelleme csak tátongó üreg, nem látja.
- Éberséget hozni jöttem. Felébreszteni az emberekben azt, amit oly önkényesen, mégis vakul törtek szilánkokra. Érzem lappangó szikráit.
- Nem tudod hová tetted be a lábad, itt már a hit sem igaz. Már a hit is csak látszat, s ámítás. A tudás előretörtével a hit igaz volta alábbhagyott.
- A hit és tudás nem állnak szemben egymással, a hit mágikus aktus, nem tudás. A hit természet feletti világra való hangoltság és érzékenység és abban való tájékozódás. Képesség arra, hogy az ember az anyagi természeten túl fekvő világokban tájékozódjék. Ezek a felfeslések miatt vagyok itt, ezt kell gyógyítanom, de ahogy látom, több dolgom lesz, mint azt gondoltam volna. - haraggal telített szívvel válaszolta a bölcs.
Szótlanul a bölcs arrébb lépett, és haragos tűzzel a szemében indult tovább, kifelé a kertből. Bele vágyta már vetni magát a romlásba, hogy belülről gyógyítsa meg. A filozófus utána kiáltott, de a bölcs ezt már nem hallotta. Amikor a kertkapuhoz ért, merev határozottsággal hátrapillantott, és meglepetten állapította meg, hogy a lóherék ragyognak, de valami torz és nehezen észrevehető hatás áradt belőle, valami vészjósló. Annyira meglepődött, hogy botjába kellett kapaszkodnia és észre sem vette, hogy a filozófus eltűnt. Kiérve, látta a hevesen közlekedő emberek zömét, különböző boltokat, és kilépett a széles macskaköves útra. Azon töprengett, hogyan foghatná meg a tömeg figyelmét, mikor meglátott egy hatalmas emlékművet, amelyhez nyolc lépcső vezetett fel. Nem volt túl magasan, de elég volt ahhoz, hogy a bölcs felkeltse a forgatag figyelmét. Felérve, az emlékmű melegséggel töltötte el szívet, egykori otthonára visszagondolva. Egy rendületlen fekete mész monolit állt előtte, enyhe füstszerű fehér foszlányokkal borítva. Felhevülve, megfordult, botját a magasba emelte, és mély, értelemdús hangjával így szólott a néphez:
- Ti nemzetek legnagyobbika, emberek! Eljöttem értetek, hogy lássatok, s ne álomittas vakságban kárhoztassatok! Én vagyok a romlásban a növekvő csíra, én vagyok a zöldben a lila. Azért jöttem, mert az élet, ha magára hagyják, romlani kezd, és ez ellen az egyetlen védelem a szellem!
Az emberek felfigyeltek rá, sokan az emlékmű köré gyűltek, hátha valami szórakoztató történetet vihetnek haza. Cseppnyi komolyság sem akadt az emberek érdeklődésében, amit fokozott a bölcs szokatlan külseje. Egy levegővétel után igy folytatta:
- Úton vagyunk, mondjátok, de senki sem tudja, hová megy, de nincs is utazás, csupán közlekedés. Tulajdonképpeni egyhelyben veszteglés. Ettől az ácsorgástól és zülléstől a szellem halványodik, mígnem szertefoszlik. Hát nem akartok többé emberek lenni? Hisz ezidáig ti voltatok a zöld és lila elegye, a csoda, a tökéletes és tökéletlen! S eljövetelemkor látom, hogy én vagyok a zöldben a lila, s hogy föloldódni nem akartok az öröklétben. Hisz feldúltátok az egyensúlyt, s róla tudomást nem vesztek! Lét legyen, ne élet s a valóságba visszatértek. Távolra eveztetek, akár az Empyreum messzisége, oly távol vagytok ti magatoktól, lelketlenek! Szet volt az ember, de immáron Káin, kitől őrizkedjetek! Kemény földbe ástátok magatokat s értéketek a legnagyobbra nem tart mást, mint pillanatokat.
Hallatlan kacagás tört ki, a bölcs mondandóját megállítva. Egyesek, csak csendben mormoltak magukban, és bolondnak nyugtázták a szónoklót, de a bátrabbak irdatlan hahotában törtek ki.
- Micsoda bugris! Na hát ezt sem feledem, élénkíti napom ez a szamár-csacsogás!
- Mit harácsolt itt össze ez a félkegyelmű? Teljes idiotizmus és érthetetlenség, amit össze karattyolt nekünk… különös egy alak.
- Buggyant! Vigyék innét!
- Tébolyodott aggastyán! Idővesztegetés volt ezt a fecsegést végighallgatni! - hallatszott a tömeg zsivajából.
Eltántorodva állt a bölcs, lila szeméből a kétség oly egyértelműen sugárzott ki, hogy az emberek abbahagyták az óbégatást és a kaján hahotázást, és szétszéledtek, visszanyerve előző alakzatukat, a káoszt. A bölcs összerogyott, nem tudta megtartani magát botján és a sokadalom nyüzsgésébe meredt. Ahogy a hideg kövön ült, észrevett valami roppant mód különöset, az embereknek nem volt árnyéka. Akár egy nyíl a szívbe, hatott a bölcsre a látvány, de szokványos módon, az érzés hamar elillant és ekkor meglátta, hogy az előbbi filozófus felfelé cammog a lépcsőkön, öreg lábai alig botorkáltak fel egyik lépcsőről a másikra, s ugyanaz a hanyagság s csüggedés vette körül lénye színét.
Amikor felért, s a bölcs elé lépett, a bölcs felnézett, a test eltakarta a nap lenyugvó fényét, s így a sötétség magába foglalta a kuporgó bölcset, akinek szemöldökei ellazultak, s ezt mondta:
- Látszat-lét, látszat-lét. - mormolta elcsüggedve
- A világ a hazugság helye. Az emberek az igazságot elűzték, hisz ez a világ, itt az igazságnak helye nincs. A hazugság nem ütközik a moralitással s annak törvényeivel. Az ember, mikor erre rájött, kapott is a lehetőségen s belőle szokást csinált és lásd, keletkezett a látszat-lét. A hamisság lett az élet helye, s hazudni hivatás lett. Az emberek, mikor hazudtak, egymás hazugságát lenyelték, s ezt addig tették amíg árnyékuk magukba nem szívódott, s a hamisság belsejükben külön nem helyre talált. A megtévesztést így érvényessé és elfogadhatóvá tették, végül erkölcsössé. Elkéstél a küzdelemről, barátom, a test és szellem közti harc már véget ért. A hidat, mely összekötötte a testet és lelket, lerombolták, és így lekapcsolták a szellemet s ezáltal lelket a testről. - felelte szinte oktató hangon a filozófus.
Hosszú csend következett. A bölcs lassan feltápászkodott és nagyot sóhajtott. Miután elegendő erőt gyűjtött, így szólt:
- Most én mondom, tudom ki vagy, s értem miért vagy oly erőtlen s oly halvány. Ám azt látom, te a lét tisztaságától mégiscsak visszaléptél, és teremtődet cserben hagytad. Ami bennem az igazi, a hiány és az éhség és a tökéletlen. Az én erőm gyengeségben jut teljességre, így a tied is. Tehát újra kérlek hát, tarts velem. - mondta újból élénken a bölcs.
- Pusztulásunk minden kétséget kizáróan elkövetkezik. - felelte a filozófus.
- Vezessük az embereket a végtelen álomba, hogy újjászülethessenek, hogy újra láthassanak. Süllyedjenek minél mélyebbre, hogy aztán ne az életet éhezzék, hanem a valót s az igazat. Az alvás az, mialatt az ember megújul, hozzuk hát el a legnagyobb álmot az ember szemére. A világ állandóan ugyanaz, és minden pillanatban más, örök változásban ég. De a világot meg kell teremteni, hogy szüntelen megújulásban izzon. Noha a világ most végtelenül lelassult, az ember bizton meglátja, a világa rothad, s gondja lesz rá, hogy ismét teremtő legyen. - fejezte be serényen a bölcs, lila szeme csak úgy szikrázott, mikor a hold is megjelent mögötte.
A filozófus nem válaszolt, de a két szempár közti egyetértés kétségtelen volt. A bölcs elengedte a botját, amely a kemény kőre zuhant, és közelebb lépett a filozófushoz. Megragadta két kezével a filozófus vállait, és egy határozott mozdulattal magához húzta a már halovány szellemet, és átkarolta.
A lótuszvirág kinyílt a bölcs szívében, és örvényszerű szél és káprázat vette körül őket. A városban elsöprő erejű szél támadt, a levelek és ágak a földről felkeltek és a levegőben kifürkészhetetlen utazásra indultak. A kávézók előtti székek ledőltek, a napernyők pedig a levegőbe szálltak. A kertben a lóherék rendületlenül álltak, s a szél csábításának ellenálltak. A fák igyekeztek visszanyerni eredeti helyzetüket, de szüntelenül hajoltak a föld irányába. Oly sok minden történt most egyszerre, mégis oly jelentéktelen. Mikor a felfordulás véget ért, a bölcs és filozófus teste helyén üresség lapult, levegő töltötte be az előbb még élettel pezsdített teret. Ahol álltak, semmi más nem volt, csupán egy lótuszvirág, amely szemkápráztatóan eleven volt, és egy bot, amelyen egy fáradt kígyó tekeredett végig. Egy közeli kávéházból kijövet, egy kíváncsiság által vezérelt ember, fellépett a monolit elé, és megragadta a botot. Maga elé tartva, látta, hogy a bot teljes egészében kirajzolódott: két kígyó tekeredik rajta, s a tetején két szárny feszül.