"Ezután gondolkodni kezdtem... Valóban elagyabugyáltak volna minden népet ezek a britek, akiknél a reggeli a főfogás és tejjel isszák a teát?! Hát hogy lehet, hogy egy ilyen nemzet dominálja az egész világot, a fene enné meg. Meg akartam bizonyosodni: tényleg minden országot legyőzött az Egyesült Királyság?"
Müller Tibor
Hazánktól északnyugatra, az Óperencián és a La Manche-csatornán túl üldögélnek Nagy-Britannia dicsőséges szigetei. Annak ellenére, hogy világpolitikai versenytársaihoz képest milyen apró területileg, a világ évszázadok óta az angolok fütyülésére táncol. Én is ezzel a ténnyel megbékélve böngésztem az angol nyelvűek által készített interneten egy angol nyelvűek által készített platformot: a YouTube-ot. Az óránként 3600 órányi videóból épp egy olyanra találtam, amely egy angol stand-up comedian-t (angol szó) ábrázolt, amint egy korsó sört (ez már egyiptomi, hála az égnek) szopogatva ordibálja a közönségének, hogy az ő országuk (mármint az Egyesült Királyság) bizony minden országot legyőzött már háborúban az idők során, kivétel nélkül. Bhutántól kezdve Kelet-Timorig, Angolától Ruandáig minden nép kapott a hátsó fertályára Erzsébet királynő birodalmától.
A hazaszeretettől fűtve fel is pattantam, hogy márpedig mi soha az angoloktól ki nem kaptunk, sőt legutóbb 7-2-re, azelőtt 6-3-ra is a magyarok nyertek. Azután jutott eszembe a két világégés, ahol szerény hazánk – habár kitartóan harcolt – a békeszerződések csúnyább felén találta magát úgy 1918-ban, mint ’45-ben. Ezután gondolkodni kezdtem... Valóban elagyabugyáltak volna minden népet ezek a britek, akiknél a reggeli a főfogás és tejjel isszák a teát?! Hát hogy lehet, hogy egy ilyen nemzet dominálja az egész világot, a fene enné meg. Meg akartam bizonyosodni: tényleg minden országot legyőzött az Egyesült Királyság?
Ez az ellenőrzés csak bizonyos szabályok felállítása után mehet végbe, ígyhát ezen kritériumok mentén kezdtem virtuális világkörüli utamat:
Ha az ország brit fennhatóság alatt volt, az győzelemnek számít.
Az is győzelemnek tekinthető, ha az angolok valamelyik szövetségese nyerte meg a háborút (pl. I.-II. világháborúban az angolok nem egyenesen a magyarokat gyűrték le, ennek ellenére beleszámolom dicső hazánkat)
Ha egy ország korábbi formája volt a britekkel hepajban, az is beleszámít a legyőzöttek listájába (pl. az Orosz Köztársaságot nem fektették ugyan két vállra, az Orosz Birodalmat annál inkább.)
Az angolok által legyőzött ország gyarmatait is befestem, mivel anyagilag, vagy emberekkel támogatva részt vettek az adott háborúban.
A fennebb meghatározott szabályokat figyelembe véve egy világtérképen piros színnel festem majd be azokat az országokat, amelyek háborút veszítettek az angolokkal szemben.
A keresés első fázisában kijelölöm azokat az országokat, amelyek valamikor a Brit Birodalom mindig napsütéses földjét képezték. Ezek közül a nagyobbak a mai Kanada, Ausztrália és Új-Zéland, valamint természetesen India és Pakisztán. Továbbá még ötkor teázott valamikor számos afrikai állam vezetője, pl. Egyiptom, Szudán, Dél-Afrika. Ezek közül egyik sem annyira fontos, mint a világ vezető nagyhatalma (pillanatnyilag): az Amerikai Egyesült Államok. Az a tény hogy a mai ötvenet megelőző 13 kolónia brit volt, nem mindenkit győz meg arról: a britek háborút nyertek az Amerikai Egyesült Államokkal szemben. Azt viszont mondhatjuk hogy a hét éves háborúban az angol katonák nyerték a konfliktusta - mai -Egyesült Államok szívében. Az viszont igaz, hogy az Egyesült Államokat, mint országot soha nem győzték le a britek, ennek ellenére előbb felsorolt okokból kifolyólag befestem. A gyarmatok határai helyenként különböztek a mai országokétól, próbáltam a mai megfelelőjét megtalálni a területeknek. Vitatható Kína felvétele a listára, hiszen a britek, ha nem is hivatalosan, de nagy befolyással rendelkeztek a térségben. Ez a térkép 2011 előtt készült, így hiányzik róla a most már független Dél-Szudán, de ez a kutatásomban nem releváns, hiszen Szudán teljes egésze brit fennhatóság alatt volt.
Így állunk, miután vörösre festettük a Brit Birodalom gyarmatait. Kihúzhatjuk a világ legtöbb nagyhatalmát, de egyetlen Európai riválist sem. Ezért a következő lépés befesteni minden országot, amely az első világégés (1914-18) során a britek életére tört – sikertelenül. Most kerül a listára kicsiny hazánk, abban az esetben, ha magyar állampolgársággal rendelkezünk. Ha viszont piros-sárga-kék „buletinünk” van, fel lehet lélegezni: még nem kapott ki országunk a rugby otthonától. Felmerül a kérdés: ha Szlovákia, Csehország, Horvátország az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, nem maradhatnának fehéren? A válasz: nem. Ha egy birodalom kikap a britektől, az összes ország, amire azóta felszeletelték, részt vett a háborúban, tehát kikapott. Így lesz pár fokkal pirosabb a térkép, ami már pontos képet alkot az angol világdominanciáról, anélkül, hogy a II.világháborút számba vettük volna.
Így nézne ki a térkép, ha egy seprűbajszú, festői vénájú fiatalember nem kezd háborút (1939-45). Ez a konfliktus teszi fel a térképre Japánt, Olaszországot és ezek területeit: Etiópiát, Szomáliát, a Koreákat, a Fülöp-szigeteket, Indokínát, Indonéziát, valamint – sajnos – Romániát is. Mostmár Afrika, Európa és Észak-Amerika nagy része is befestésre kerül, viszont Dél-Amerika és Ázsia országai még nagyrészt állnak a lábukon – nem sokáig.
Ennél a térképnél áll meg a munka könnyű része, hiszen innentől kezdve nem tudom közös ok alapján színezni az országokat. Az esztétikai érzékem sugallatára a nagyobb országokkal végzek először, hiszen így a figyelmetlen olvasó azt hihetné: megvagyunk. Tehát elsőként Oroszország. Az Orosz Birodalomnak sokszor összeakadt a bajsza a focizó nemzettel. Ki is kaptak a krími háborúban(1853-56), úgyhogy széles mosollyal tüntetem el a nagy fehér foltot a térkép jobb felső sarkából. A Kaukázuson vagy a Balkánon csücsülő, és a Balti-tenger partján üldögélőállamok is az Orosz Birodalomhoz tartoztak abban az időben, úgy mint a négy „isztán” az orosz medve hasa alatt. Ezek után így néz ki a térképünk:
A másik nagy fehér folt Kína. Őket egy különlegesen etikátlan ópiumháborúban páholták el az angolok, pénzügyi érdekektől vezérelve. Az első ópiumháború(1839-42) különleges példája annak, hogy milyen nyomokat hagy egy morális iránytűt hiányoló szuperhatalom, hiszen a Brit Birodalom lépései nélkül, amely ópiumfogyasztásra buzdította a kínai népet, lehet, hogy ma nem kéne számos országnak heroinproblémákkal küzdenie. Mindenesetre annyi biztos, hogy az ópiumháború megtörtént, és a Brit Birodalom nyerte Kínával szemben. Érdekes tény még az első ópiumháborúról, hogy egy konkrét cég, a Kelet-Indiai Társaság is kivette a részét a csetepatéból.
Dél-Amerika fehérsége zavaró lehet – mármint a kutatás szempontjából –, de ezt hamar „orvosolhatjuk”. Ha eszünkbe jut az 1584-es eset, amikor a spanyolok összeszedtek egy adag nagy és erős hajót, és frappánsan elnevezték „Armadának”, ami magyarul annyit tesz: hajóhad. Még úgy is nevezték hogy „Armada Invencible”, ami annyit tesz: legyőzhetetlen hajóhad. Ezt a flottát indították el a Brit-szigetek felé, amelyek akkor Erzsébet királynő uralma alatt álltak. El lehet képzelni, mi volt az egyetlen dolog, ami ezzel a „legyőzhetetlen” hajóhaddal történt. Az Armada veresége miatt pedig a spanyol birodalom legyőzöttként kerül fel a térképre. Az akkori spanyolok bár nem uralták Dél-Amerikát, unióban voltak a portugálokkal. Ez azért fontos mert ezen a háborún, és néhány kocsmai verekedésen kívül a portugálok nem ontották a britek vérét a történelem során. Ez azért fontos mert amióta Brazília Brazília (ezt a nevet az európaiak adták neki), portugál fennhatóság alatt volt, igaz 1584-ben még nem teljes egészében, és nem teljesen hivatalosan. Hogy ezt elfogadja-e a kedves olvasó, dötse el magának, én veszem a bátorságot és pirosra festem. Akinek meg túl szambatűnő a túlzás, csináljon magának imperialista kifestőst. Argentína nem is olyan régen kötekedett a britekkel, amikor kijelentette hogy a Falkland-szigetek márpedig Argentínához tartoznak (miközben épp az Egyesült Királysághoz tartoztak), azt gondolva hogy Margaret Thatcher (az akkori brit miniszterelnök) nem lát túl az Atlanti-óceánon. Az Iron Lady viszont beletaposott a tangóharmónikába: a brit tengerészet pár nap alatt visszafoglalta a szigetet. No, nem kell sajnálni az argentin kormányt: a falklandi háború csupán egy kegyetlen diktátor kampányfogása volt. Az angolok és a spanyolok 1762-ben is összekaptak, sejtheti az ember, ki nyerte a konfliktust. Ebben az időben a mai Közép-Amerika, Mexikó és a dél-amerikai országok mind spanyol gyarmatok voltak, a mai Belgiummal és Hollandiával együtt.
Európában a Skandináv- és a Balkán-félsziget áll nyerésre a történelmi „Maradj talpon”-ban, de ők sem tartják magukat sokáig: a 19. században a Brit Birodalom Norvégiának és Dániának, valamint a Balkán-félszigeten csücsülő országokat magába foglaló Oszmán Birodalomnak is kiosztott egy-egy nyaklevest. A dánok már akkor (ha nem is teljesen hivatalosan) maguknak tudhatták Grönland és Izland területét, úgyhogy azt is bátorkodom pirosra festeni. Svédországnál rezeg a léc: a napóleoni háborúk során megesett, hogy a svédeknek megmondta a nagy Napóleon, hogy nagyon hamar legyenek nagyon gonoszak a britekkel, mert lesz nemulass. A svédek bőszen megtámadták az angolokat – szóban. A valóságban hagyták a briteket a kikötőikben maradni, eközben jelentették a franciáknak, hogy ők bizony vérre mennek ezekkel az angol kutyákkal. Hölgyeim és uraim: diplomácia mesterfokon. Ennek ellenére technikailag elveszítették a háborút. Svájcról a 20. századi diplomáciája miatt mindenki azt gondolná, hogy áldott, békés népek lakta, mindig semleges kis hegyi területecske, ám ez távolabb se lehetne az igazságtól. A napóleoni háborúkban az akció kellős közepében evezett a népek harcának zajló tengerén. Négy háborúban is a franciákat segítette, a britek kárára, kettőről győztesen tértek haza sajtot zabálni a svájci katonák. Aztán eljött a nap, ó, leomlott a Francia Birodalom, és Svájc oldalt váltva a britek szövetségeseként harcolt, egészen a kis ember erőltetett vakációjáig. Viszont a franciák szövetségeseként kikapott a britektől, így ez a terület is pirosra színeződik.
Ázsiában még négy ország állja a sarat: Nepál, Bhután, Irán és Afganisztán. Irán(y) tehát a történelemkönyv, ahol megtaláljuk a perzsa-angol háborút 1856-ban. Aztán itt van Afganisztán: az angolok indiai seregei 1839-ben veszítettek itt háborút, 1878-ban nyertek egyet, 1919-ben megint veszítettek, most meg döntetlenre állnak. „Bhután” néz, aki nem tudta, hogy annak a kis foltnak India tetején neve is van. Bhutánt is a 19.században döngölte földbe mindenki kedvenc imperialista világdomináló hatalma. Ha azt hiszik, hogy a másik állam a Himalájában nem kapott ki a britektől, NEPÁLinkázzanak a sikerükre: Nepált is térdre kényszerítette a fish and chips gyönyörű földje – igaz, itt bonyolultabbak a dolgok, mint az előző esetben. Ezt a háborút 1814 és 1816 között nem a brit kormány, hanem egy cég, a Brit Kelet-indiai Társaságvívta. Azért számítom be ezt is, mert a furfangosabbak már a névből sejthetik, hogy egy teljes egészében britek által irányított cégről van szó, állami támogatást élvezve. Érdekes belegondolni, milyen lenne, ha egyszercsak az Apple megszállná Palesztinát vagy Kolozsvárt, ostrom alá vennék az Ursus seregeit.
Fiam, maga kifogta kifogta Dél-Amerikát – mondhatja angol szülő angol gyereknek, csak Suriname maradt a kartellek és nehezen emészthető fűszeres ételek kontinensén. Suriname holland fennhatóság alatt volt a 20. századig, akkor is, amikor a hollandok és az angolok úgy döntöttek, lelövik egymást a tengeren. A britek lövöldöztek ügyesebben, ergo megnyerték a háborút, mindezt 1780-ban (ezt hívják a negyedik holland-angol háborúnak, kimagaslóan kreatívan).
Párduc, oroszlán, gorilla, makákó – imperialista terjeszkedés és rabszolgakereskedelem. Majd’ minden kontinens lefedetett, a legproblémásabb természetesen Afrika. A mai Zimbabwét a matabele háborúban verték le a britek. Angolánál bonyolult a helyzet. Az 1961-es függetlenségi háborúban a Dél-afrikai Köztársaság is részt vett, amely a brit korona alá tartozott akkor is meg most is. Tehát így valójában angolok nyerték meg a háborút Angoláért.
Végül, de nem utolsó sorban (az eszesebbek már sejtették): a britek legnagyobb ellenfele és szövetségese – Franciaország. Maga Franciaország 1815-ben Napóleon irányítása alatt került két vállra, a második világháború alatt pedig egy német bábállamként Vichy-kormány névenharcolt a britekkel a bagettnemzet – ezzel az utolsó lépéssel fejezem be kifestős kutatásomat. Mostani tudomásom szerint a világ országai közül csupán Libéria, Nyugat-Szahara, Egyenlítői Guinea és a Kongói Demokratikus Köztársaság (nem összetévesztendő a Kongói Köztársasággal, előbbiben a belgák, utóbbiban a franciák randalíroztak) nem álltak háborúban a britekkel, soha nem voltak olyan birodalom részei, akiket legyőztek az angolok, és soha nem voltak angol fennhatóság alatt.
Érthető, ha megrémiszti az embert ez a szintű világdominancia. Kulturális szinten világuralma vitathatatlan, angol programokon, angol találmányokkal dolgozunk angol cégeknek. A kulturális háborút még megnyerhetjük, ha magyarul beszélünk, és ápoljuk nemzeti értékeinket. Aki pedig élvezi ezt a nemzetszintű BDSM-et, az nyugodtan vesse magát az öngyarmatosítás fekete lyukába. God save the queen!