Lackfi János, kortárs. Művész. Youtube-csatornája van, Facebook-oldala. Lehet, még Instagramra is posztol.. Hiper-felgyorsult, pár másodperces TikTok-világgá váló jelenünkben, egy pár sornál hosszabb írás végigolvasása után már-már jöhet a jól megérdemelt kávészünet.
Hogyan lehet kitörni abból a világból, amely szabályai szerint azzal a szöveggel, mely már nem fér el lezserül egy képre, foglalkozni nem érdemes?
Úgy, hogy ez nem szabály, talán konvenció sem. Csupán megfigyelés. Mint ahogy az is megfigyelés, hogy Lackfi írásait több százan kedvelik. Egyeseket akár ezernél több fő is.
Érdekesebbnél érdekesebb írásai közül egyet emelnék ki, mely Szabó Lőrinc Semmiért egészen című költeményét nevezi halhatatlan, vitatott és vitatható, hatalmas versnek.
Mint ahogy pár Youtube-videóban mondta: Olvasni nem kötelező, de buli!
Megtenni kőnehéz, meglehet,
de kevesebb nem elég.
Ha tényleg szeretek,
legyek az, aki porig ég.
Fütyülök rá, elég macsónak
tartanak-e, hisz suhan a csónak,
legyen
talpalatnyi öröklét a lakás,
teszek rá, ha az utcán odalenn
a törvény torok-harapás.
Míg egómat dajkálom, nem adtam
oda magam teljesen,
most szabadság bilincse csattan:
amim volt, elengedem.
Legfőbb önzés, ha megértem:
osszam szét magam egészen.
Míg csak magamnak kaparok,
lehetek saját fiúm,
és lófityulát se kapok,
rabszolgát maximum.
Szorongó, sóvár, kedélytelen
alakká betegítem magam,
ki könyvelgeti kényszeresen,
mennyi dollárja van!
A házon belüli diktátor
retteg merénytől, kritikától.
A léghajóból ki kell dobálnom
önzés ezer kockakövét,
ha emelkedni vágyom
veled és nem föléd.
Mert ha teljesen nem engedlek el,
ha láncokon
vergődsz, és széjjelteker
a fájdalom,
ha kifacsarom belőled az életet,
csak lelki hullát nyerhetek,
ha nem töltekezhetsz, nincs mit adnod,
hiába kártyázok, paklim hamis,
magam verem a blattot,
s magam győzöm le, ha nyerek is.
Eleven kötelék a törvény,
nem holt betű,
a szerelem nem banki kötvény
a férfi nem élősködő tetű.
Mint az áram, bekapcsolható
legyek mindig, ne vérszopó,
ha fáj, ha sírsz, legyek zsebkendőd,
hamu helyett kovász,
s ha kitöltöm a hét esztendőt,
s nem jól szolgállak, el ne bocsáss!
Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.