Talán vagy nem talán, de aki látta például az Öngyilkos osztag első részét, esetleg unalmában itt-ott keresgélt a YouTube-on zenék után, vagy éppenséggel nagy G-Eazy rajongó, ismeri a Grace-szel való közös feldolgozást, a You Don’t Own Me-t. Nos, aki nem tudta volna, az eredeti szám valójában még 1963-ban megjelent, és Lesley Gore énekelte. Íme néhány tény az énekesnőről, életéről és munkásságáról.
Mihály Kriszta-Kinga
Az énekesnő, eredeti nevén Lesley Sue Goldstein 1946. május 2-án született Brooklynban, s már 16 évesen felvette az első számát Quincy Jones híres producerrel, az It’s My Party című dal egyik változatát. Gore verziója egyből a toplisták élére került, és sikert aratott, sőt 1964-ben még Grammyre is jelölték. Ezután számos sikerlistás szám következett, többnyire feminista hangvétellel (Judy's Turn to Cry, She's a Fool).
A fentebb említett You Don’t Own Me átdolgozást fedeztem fel én is először, még jó pár évvel ezelőtt, s akkor egy kis kutakodás után meg is találtam az eredeti számot. Persze, szeretjük a feldolgozásokat, mert néha jobban hangzanak, mint az eredeti alkotás, de ebben az esetben – nálam legalábbis – elsöprő fölénnyel győzött az 1963-as változat. A fennmaradt videóban, libabőrt kiváltó erősséggel éneklő piciny lányka, ’60-as évekbeli, feltupírozott és lakkozott frizurával, nagy s kék szemekkel, torkaszakadtából zengi azt, hogy ő senkinek sem a tulajdona.
Érdekesség, hogy a dalt Dave White és John Madara szerezte, azonban a dal egyértelműen a női emancipációra hívja fel a figyelmet, a szövege a fiatalabb nők ihletője lett, néha pedig a második feminista hullám mozgalmának egyik tényezőjeként említik, mivel a ’60-as években kevesen mertek kijelenteni publikusan ehhez hasonló dolgokat. A The New York Times szerint Gore a dal hatására olyan tinédzser lányok emelték fel a hangjukat, akiket instabil barátok sértegettek, és az önsajnálat helyett heves önérvényesítést kezdtek el gyakorolni. Amikor először hallottam, azt hittem, fontos humanista tulajdonsága van. Ahogy öregszem, a feminizmus egyre inkább az életem tudatos részévé válik, és látom, hogy az emberek miért használják feminista himnuszként. – Nem érdekel, hány éves vagy – akár 16, akár 116 –, nincs annál csodálatosabb, mint a színpadon állni, rázogatni az ujjad, és azt énekelni: „Ne mondd, mit csináljak!” – nyilatkozta Gore a The Minneapolis Star-Tribune-nak még 2010-ben.
1965-ben Gore a The Girls on the Beach című tengerparti partifilmben is szerepelt, amelyben három dalt adott elő: a Leave Me Alone, az It's Gotta Be You és az I Don't Want to Be a Loser címűeket. Gore James Brownnal, a Rolling Stones-szal, a Supremes-szel és Marvin Gaye-jel szerepelt a Santa Monica Civic Auditorium 1964-es T.A.M.I. show koncertjein. A következőkben mérsékelt slágerei voltak: a Sunshine, vagy a Lollipops and Rainbows 1965-ben és a California Nights 1967-ben. Ezeknek ellenére, a popkarrierje csúcsán Gore egyetemre is járt angol és amerikai irodalom szakon a Bronxville-i Sarah Lawrence College-ban, ahol 1968-ban végzett. Az 1960-as évek Batman televíziós sorozatában Pink Pussycat néven tűnt fel, Catwoman segédeként.
Karrierje elején nem Gore írta slágereit, de miután már nem a Mercury Records-szal volt szerződésben, azon dolgozott, hogy dalszerző legyen. 1970-ben Kaliforniába költözött, az 1972-es Someplace Else Now című albuma pedig tele volt olyan dalokkal, amelyeket ő maga írt, Ellen Westonnal. Újra felvette a kapcsolatot Jones-szal az 1975-ös Love Me by Name című albumon, amely szintén tele volt saját dalokkal, és olyan vendégelőadók fémjelezték, mint például Herbie Hancock. De ezt is nagyrészt figyelmen kívül hagyták, csakúgy, mint az 1982-es The Canvas Can Do Miracles című albumot, amely az 1970-es évek popslágereinek változatait tartalmazza. Így ezután leginkább dalszerzőként ismerték el. Az Out Here on My Own című dalt, amelyet Gore bátyjával, Michael-lel írt a Fame című film filmzenéjéhez, Irene Cara slágere lett 1980-ban, és Oscar-díjra jelölték.
A ’80-as és’ 90-es években Gore időnként fellépett, biztosítva, hogy a közönség hallja a régi slágereket, valamint újabb dalait is. Utolsó albuma az Ever Since volt, amelyet 2005-ben adott ki az Engine Company. 2004-ben az In the Life című közszolgálati magazinműsor műsorvezetője lett, amely az LMBT-problémákkal foglalkozik. Ez hallgatólagos elismerése volt leszbikusságának, amely – mint utóbb elmondta – sok éven át nyilvánvaló volt környezete számára, ha nem is a szélesebb nyilvánosság előtt. Már 20 éves kora óta tudott a nők iránti vonzódásáról, és kijelentette, hogy bár a zenei biznisz „teljesen homofób”, soha nem érezte, hogy meg kellene játszania magát. 2012-ben Gore a You Don't Own Me című dalát egy feminista kampányhoz adaptálta, hogy rávegye a nőket, hogy szavazzanak az amerikai elnökválasztáson.
Gore egy memoáron és egy Broadway show-n dolgozott, amely az életén alapult, amikor 2015. február 16-án, tüdőrákban, 68 éves korában meghalt. Partnerével, Lois Sassonnal 33 évig voltak együtt. 2015 nyarán házasodtak volna össze. Sasson 2020. december 30-án halt meg a COVID-19 szövődményeiben.
Nem volt a legnagyobb sztár, viszont csendben és a kíváncsi szemek kereszttüzében csinálta azt, amit igazán szeretett, és soha nem hazudtolta meg magát. A You Don’t Own Me című slágerével generációk példaképévé vált, hiszen akaratlanul is a feminista mozgalom egyik inspiratív alakja a ’60-as évek eleje óta.
Források: theguardian.com, nytimes.com, wikipedia.com