Létó istennő képmása

A legelkeserítőbb nem az, hogy egy ilyen botrány megtörténhetett, hanem az, hogy még nem is tanulhatunk belőle semmi olyat, amit eddig ne tudtunk volna.

Vencz Balázs


„Velem is az történt, ami a monda szerint Parmeniszkusszal, aki Trophoniosz barlangjában elvesztette a nevetés képességét, melyet Déloszon ismét visszanyert egy formátlan fatuskó láttán, melyet Létó istennő képmásának tartottak. Amikor nagyon fiatal voltam a Trophoniosz barlangjában elfelejtettem nevetni; amikor idősebb lettem, amikor felnyitottam a szemem, és a valóságot kezdtem szemlélni, nevetni kezdtem, és ettől kezdve soha nem hagytam abba a nevetést. Láttam, hogy az élet értelme a megélhetés biztosítása, hogy az élet célja jogtanácsossá lenni, hogy a szerelem legfőbb üdve vagyonos lányt szerezni; láttam, hogy a barátság boldogsága egymás kisegítése pénzzavarban; hogy a bölcsesség, amit a többség ennek fogad el, hogy lelkesültséget jelent beszédet tartani; hogy bátorság, ha valaki tíz tallér pénzbüntetést megkockáztat; hogy kedvesség az, ha valaki azt mondja »váljék egészségére!«; hogy istenfélelem, ha valaki évente egyszer úrvacsorát vesz. Ezt láttam - és nevettem.”


Søren Kierkegaard: Vagy-vagy


Kétségkívül a világ kvázi vezető demokráciájának a törvényhozói épületében randalírozó sportcipős redneckek és a gombázós cyber-sámán döbbenetes látványt nyújtottak. A képsorok láttán mindenki úgy érezhette, hogy itt és most valami történelmi jelentőségű esemény ment végbe. Nem véletlenül. Pár - hónapok óta nyíltan hergelt - hazafinak patriotizmustól átszellemülve sikerült az, amiről II. Vilmos, a Japán Császárság, Hitler, a Szovjetunió, az Al-Kaida és a Kínai Kommunista Párt csak legvadabb álmaimban gondolhatott, gondolhat. Még egy kiváló példa arra, hogy az amerikai álomnak csak a csillagos ég szabhat határt!


Ugyanakkor fontos feltenni a kérdést: a valóság melyik része feslett fel a szelfikamerák előtt? Mit tudtunk meg arról a valamiről, amit (mellesleg helytelenül) kultúránknak nevezünk? Természetesen el lehet és el kell mondani, hogy fogyasztói társadalom, demokrácia, média, uszítás, polarizáció, elszegényedés, járvány, kapitalizmus, Trump, elit, párhuzamos valóságok, de ezek a fogalmak ezernyi más jelenségre is éppúgy ráillenek. Amennyiben viszont egy bizonyos konkrét helyzetet szeretnénk velük leírni, jelen esetben ezt, üresen konganak. A rajtuk keresztül vezető magyarázat legjobb esetben is csak kategóriákba való besoroláshoz vezet, az esemény pedig ezáltal kiüresedik, egyedi jellegétől megfosztatik. Már amikor elhangzanak közhelyekké laposodnak és a feneketlen semmi mélyére zuhannak. Az pedig hogy a Capitolium elfoglalása egy igen látványos esemény, tanulságszerzés szempontjából nem lényeges. Ily módon az új keletű honfoglalás esszenciájához egy lépéssel sem kerültünk közelebb, csak kerülgetjük, mint macska a forró kását. Belemarkolunk a levegőbe és örvendünk, hogy sikerült végre megfognunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy a fenti tényezők ne lennének valósak, sőt, de magáról a „washingtoni ostromról”, mint olyanról gyakorlatilag semmit sem mondanak el.


Ezen a ponton pedig, tudásra szomjazó kortársakként, újabb kérdésbe botlunk: miért válnak füstté azok a dörgedelmes szavak, amiket egykoron még próféták harsogtak magányos szikláikról? A különösnek tűnő miért lesz már megszületésének pillanatában köznapivá? És a hőbörgések iránt máris mekkora jóhiszeműségről tettünk tanúbizonyságot, midőn feltettük ezeket a naív kérdéseket... Rögtön, minden előzetes megfontolás nélkül feltételeztük, hogy a dolognak van lényege, rejtett igazsága. Nem vettük észre, hogy a Semmi lopakodott elénk, mi ruhákat aggatunk rá, és még le is ültünk vele beszélgetni.


Bármennyire is elszomorító, de szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy a történések pusztán banálisak[1], hiányolnak minden démoni mélységet. Elsősorban azért, mert az egész akció élőközvetítésekben fulladt ki. Az ostromlók bejutottak az épület szívébe, és nekifogtak filmezni. Tényleg meg akarták dönteni a demokráciát?


Másodsorban azért, mert a hazafiak oly mértékben voltak elsüllyedve saját félelmeikben, hogy azt sem vették észre, hogy annak okozzák a legnagyobb kárt, amit éppen megvédeni szeretnének; saját helyzetüket sem voltak képesek ember módjára felmérni, nemhogy egy - bármilyen szempontból - velük szembenálló honfitársukét. Cselekedeteik egyetlen politikai narratíva állítását sem igazolják, és nem is hiteltelenítik, mert az őrjöngés emberi és nem politikai tulajdonság, ami szélsőséges helyzetekben nyilvánul meg. A legelkeserítőbb nem az, hogy egy ilyen botrány megtörténhetett, hanem az, hogy még nem is tanulhatunk belőle semmi olyat, amit eddig ne tudtunk volna.

[1] https://www.youtube.com/watch?v=g8PSafaFa4o&t=386s&ab_channel=PhilosophyOverdose

Iratkozz fel hírlevelünkre!

Főtámogató:

További támogató:

© 2020 Éter - Érted.