Magányos civilizáció

Miközben a közvélemény és a politikai vezetők figyelme a járvány utáni gazdasági helyreállításra, valamint a horizonton már körvonalazódó, delta variáns okozta negyedik hullámra összpontosul, érdemes lenne egy pillantást vetni a járvány okozta másik krízisre: a társadalomban végbemenő atomizációra. A bezártság hónapjai alatt a társadalom nagy részének szociális hálója kritikus mértékben rongálódott, és sokan vannak (főleg a fiatal generációk körében), akik a nyitás utáni szabad világban nehezen, vagy egyáltalán nem találják helyüket.

Vencz Balázs


Hannah Arendt a Totalitarizmus című írásában többek között a „tömegek felemelkedését” jelölte meg a nácik és a bolsevikok sikerének kulcsaként. A tömeg Arendt értelmezésében nem csupán a modern korban megjelenő morális értelemben vett emberi elaljasodást jelenti, mint Orteganál, hanem a kifejezést nála körüllengi valamiféle bágyadt nihilizmus és a történelmi balsors hangulata. Olyan tízmilliókról beszél, akik valamilyen oknál fogva elvesztették politikai és/vagy gazdasági súlyukat egy demokratikus társadalmon belül. A tömegek általános élménye a gyökértelenség, a mindenfajta kötődésnek a hiánya, éppen ezért önfeledten vágnak kalandozásokba, vagy adják át magukat bárminek, ami értelmet csöpögtet életükbe.


Miközben a közvélemény és a politikai vezetők figyelme a járvány utáni gazdasági helyreállításra, valamint a horizonton már körvonalazódó, delta variáns okozta negyedik hullámra összpontosul, érdemes lenne egy pillantást vetni a járvány okozta másik krízisre: a társadalomban végbemenő atomizációra. A bezártság hónapjai alatt a társadalom nagy részének szociális hálója kritikus mértékben rongálódott, és sokan vannak (főleg a fiatal generációk körében), akik a nyitás utáni szabad világban nehezen, vagy egyáltalán nem találják helyüket. Az egy éve tartó bezártság értelemszerűen mindennemű szociális képesség elhalványulásához és a kisebb közösségek széthullásához vezet. A járványügyi korlátozások minden hátulütője fokozottan érintette azokat az iskolapadot éppen elhagyó fiatalokat, akik ezt követően próbáltak kialakítani saját maguk számára egy életet.


Amennyiben elfogadjuk azt az állítást, hogy az ember alapvetően társas lény, és közösségben produktívabb munkát végez, mint egymagában, fel kell ismernünk azt a veszélyt, hogy a szociális szférából való kihullás nem csupán szezonális depressziót, hanem a gyökértelenség érzését is magával vonja, aminek, mint már tudjuk politikai következményei is vannak. Az egyén egymagában képtelen fontos változásokat kieszközölni saját világában, ez pedig a nihil számára tökéletes táptalaj.

Az a tény, hogy az első világháború után bolsevik és fasiszta mozgalmak tudták megszervezni a hasonló sorssal rendelkező embereket, az akkori demokratikus keretrendszerek hiányosságaiból fakadt. A jelen siker- és profitorientált korszelleme, valamint a gazdasági és politikai szférák által kínált végtelen lehetőség a rendszerből való ezt a fajta kitörést nem teszi lehetővé. Az elveszettség csupán a bevásárlópolcok labirintusán belül lehetséges. A nyugati demokráciák olyan kritikusai, mint az ISIS vagy az összeesküvéselmélet-hívők belterjes közösségei is anyagi haszon reményében előszeretettel hajtanak fejet a kapitalizmus törvényeinek. Egyelőre mindenkinek jut hely a Nap alatt, nem kell Lebensraum-ért megküzdeni, és mindez addig lesz így, amíg az emberiség képes fenntartani a folyamatos gazdasági növekedést a véges bolygón, amin lakik.


Az elveszett lelkek tragédiája a XXI. században nem az, hogy feleslegessé válnak, hanem, hogy funkcióhoz, és nem hivatáshoz jutnak.