Marx: mumus vagy zseni?

Marxra általánosan jellemző az, hogy a dolgokat „a feje tetejéről a talpára állítja”, vagy éppen fordítva, és ezért annyira értékesek az írásai. Meglátásai általában lerombolják a megszokott sztereotípiákat, arra kényszerítenek, hogy kilépjünk az „intellektuális komfortzónánkból”, és másképpen lássuk a világot.

Markó Balázs


Amikor három évvel ezelőtt szülővárosában, Trierben (Németországban), megünnepelték Karl Marx kétszáz éves születésnapját, én is mérges lettem, másokhoz hasonlóan. Egy szobrot avattak fel tiszteletére, és több fontos közéleti szereplő (mint pl. Jean-Claude Juncker, az EU-bizottság akkori elnöke) is megjelent az eseményen. Úgy gondoltam, hogy mindezt sokáig lehetne magyarázni, de Marx mégiscsak a katasztrofális szocialista rendszerek ősatyja, és még ha nem is volt ő maga diktátor, közvetett módon a kezén szárad azoknak a vére, akik ezekben a rendszerekben meghaltak. Tehát miért ünnepeljük a születésnapját? Nem lenne illőbb, ha egyszerűen levonnánk a tanulságokat a marxizmus bűneiből, és továbblépnénk?


Félreértés ne essék, nem arról akarok írni, megérdemli-e Marx, hogy szobrot állítsanak neki (ugyebár jobb, ha azt kérdezik - esetleg egyáltalán nem is kérdezik -, hogy miért nincs szobrod, mint ha azt kérdezik, hogy miért van), vagy hogy kell-e ünnepelni a születésnapját – ezek teljesen mellékes kérdések. Amellett szeretnék érvelni, hogy tévedtem három évvel ezelőtt, mert Marx egyáltalán nem az volt, akinek legtöbbször látják, hanem se több, se kevesebb, mint egy nagyon tehetséges, kreatív és okos filozófus, meg közgazdász, aki több esetben hibásan látta a dolgokat, és rossz következtetéseket vont le – mint ahogy az előbb-utóbb megtörténik a filozófusokkal és társadalomtudósokkal. Talán nincsen ennek a kérdésnek aktuálpolitikai súlya, de Marx és a hozzá kapcsolódó előítéletek mindenhol jelen vannak – az olyan értelmüket vesztett szavak, mint a „neomarxista”, vagy akár egyszerűen „marxista”, súlyos vádakká váltak (már régebb is azok voltak) – és bárkit kapcsolatba hozni vele egy kemény támadással ér fel.


Véleményem szerint Marx mindezt nem érdemli meg. Azt szeretném megmutatni röviden, hogy Marx mit mondott valójában, és mit nem mondott – az én olvasatom szerint, nagyon nagy vonalakban. Előrebocsátom, hogy több mindent nem fogok részletezni, csak esetleg megemlíteni, mint pl. az osztályharc elméletét, az árufetisizmus elméletét, az elidegenítés elméletét, a történelmi materializmust és még sok mást, mert nem fértek volna bele egy egyszerű cikkbe. Nem célom védeni a kommunizmust vagy a szocializmust, sőt, és amint reményeim szerint az majd kiderül, nem sok köze van Marxnak ezekhez az ideológiákhoz (meg az ideológiához általában). Tekinthető úgy, hogy Marx a dogmatizmus egyik legkeményebb ellensége. Három fő témáról fogok beszélni: miről szól A tőke, miért különleges a marxi módszer, és mi a kapcsolat Marx és a huszadik századi kommunizmus és szocializmus között. Ígérem, hogy aki nem olvasta Marxot, és csak a legelterjedtebb közhelyeket hallotta, meg fog lepődni.


Először is: miről szól A tőke? Mindenki hallott Marx fő művéről, de vaskossága és helyenként nehéz nyelvezete legtöbb embert elriaszt attól, hogy elolvassa. Nem véletlenül: az első kötet – a legismertebb, ami még Marx életében jelent meg – több, mint nyolcszáz oldalas. Ezt tetézi az, hogy A tőke összesen három kötetből áll (igen, a nyolcszáz oldalason kívül van még kettő). A másodikat és a harmadikat már Marx halála után adták ki, Engels szerkesztésében. A mű „a politikai gazdaságtan bírálatáról” szól (alcíme szerint), azaz, másképpen megfogalmazva, a tőkés rendszer, a piacgazdaság, a kapitalizmus és a társadalmi berendezkedés kritikája, elemzése. Az igazság az, hogy ennél több is van benne – Marx történelemszemlélete, valamint sajátos módszere, „dialektikája” szerves része a műnek, és ez teszi A tőkét izgalmassá és egyedivé. Rengeteg érdekes és meghökkentő gondolat van benne, és, sajnos, itt nem tudom mindegyiket bemutatni – megpróbálok a legfontosabbakra kitérni.

Marx nagyon jól átlátta a 19. századi európai és amerikai gazdaságok működését, és ismerte az akkori közgazdaságtudomány – ez volt az ún. klasszikus politikai gazdaságtan – tételeit. A tőke az áruk elemzésével indít, pontosabban azzal, hogy mi adja egy áru értékét, és hogyan működik az árucsere a piacgazdaságban. Marx amellett érvelt, hogy egy árunak két értéke van: az első a használati értéke, ami abban áll, hogy tudjuk használni valamire (pl. egy kabát használati értéke az, hogy melegen tart), és a csereértékéből (nevezhetjük ezt, kisebb egyszerűsítéssel, árnak is) – ami csak akkor létezik, ha van használati értéke is az árunak, és ami azzal egyenlő, amiért el tudjuk cserélni az árut a piacokon. Ez a csereérték az áruban megtestesült munkával egyenlő (vagy pontosabban akörül gravitál), ami azt jelenti, hogy pl. egy kabátot és egy könyvet, amit ugyanannyi munkával készítettek el – beleszámítva a normál szükséges munka időtartamát, intenzitását, a hozzá szükséges képzettséget stb. – átlagban el tudunk cserélni a piacon egymásért. A tőke, amit elhasználunk egy áru elkészítésénél, ugyancsak munkával készült el, ezért az is ilyen formában kalkulálódik bele az áru csereértékébe.


Itt fontos megemlíteni, hogy Marx ezt az elméletet – az érték munkaelméletét, tehát hogy a csereérték a munkából származik – csak részben dolgozta ki, nagyrészét azonban az olyan közgazdászoktól kölcsönözte, mint Adam Smith vagy David Ricardo (mindketten szabadpiac-pártiak voltak). Sajnos ez az elmélet – amire A tőke nagy része épül – a közgazdaságtan mai állása szerint teljesen elavult. Ma már sokkal összetettebb mikroökonómiai modellekkel írjuk le, hogy honnan származnak az árak és a csereértékek, de ennek ellenére nagyon hasznos megnézni azt, hogy Marx mit vezetett le ebből az (annak idején domináns) elméletből.


A következő a kérdés: ha az áruk csereértéke a bennük megtestesült munkával egyenlő, akkor honnan származik a profit? Ha a befektetők és a tőkések csak az áringadozásokkal és a piac tökéletlenségéből eredő kis árkülönbségekkel akarnak nyereséget szerezni, akkor átlagban nulla lesz a profitjuk – feltéve, hogy az árak véletlenszerűen ingadoznak az áruk valódi csereértéke körül. Ezért máshol kell keresni az okát a profitnak. Marx szerint ez a munkaerőpiacon található meg. Itt találkoznak a tőkések (a tőkés osztály) és a munkások (a munkásosztály) – az előbbiek rendelkeznek a termelőeszközökkel és pénzzel, amivel egy céget vagy egy gyárat akarnak működtetni, az utóbbiak rendelkeznek a munkaerejükkel, ami feltétlenül szükséges az új áruk termelésében. Ha a tőkések a munkát vásárolnák meg a piacon a munkásoktól, akkor – gondoljunk bele a munkaérték-elmélet segítségével! – nem lenne nyereségük, mert pontosan annyiba kerülne az áru, amit eladnak, mint amennyit kellett fizetniük a munkáért és a tőkéért, amit felhasználnak. De pontosan itt van a kutya elásva! A tőkések nem a munkát vásárolják meg – az nem egy áru, az egyszerűen egy „esszencia”, ami megadja egy áru értékét – hanem a munkás munkaerejét, azaz a képességét, hogy dolgozzon. Így például egy napi munkáért, ami mondjuk 10 órát tart, annyit fizet a tőkés, amennyit ér a munkás 10 órányi munkaereje. És akkor menjünk tovább: mennyit ér a munkaérték-elmélet szerint a 10 órányi munkaerő? Annyit, amennyi munkába kerül a 10 órányi munkaerő megtermelése, ami egyenlő annak az ételnek, italnak, lakásnak, ruhának stb. a csereértékével, amire szüksége van átlagban egy munkásnak, és ami minden számítás szerint kevesebb, mint 10 óra munka értéke (másképp a tőkés vállalkozása nem lenne nyereséges, és nem működtetné). Tehát a 10 óra munka - amit a munkás ledolgozott, és ami átadódik a tőkés vállalkozása által termelt áruba - és a megvásárolt munkaerő közti értékkülönbség hova kerül? A tőkés zsebébe. (Megfogalmazom másképp is: a 10 óra ledolgozott munka az áru árába kerül be, ami jövedelmet jelent a tőkés számára, a munkaerő ára pedig költség, így a kettő közti különbség a profit.) Ez a híres marxi kizsákmányolás lényege: hiába dolgozik a munkás 10 órát, mert munkájának értékét nem kapja meg – ő éppen csak annyit kap, hogy meg tudjon élni.


Remélem, hogy nem zavartam túlságosan össze az olvasót ezzel a gondolatmenettel – ha mégis, hátha az erről szóló Wikipédia bejegyzés tisztább: https://hu.wikipedia.org/wiki/Munka%C3%A9rt%C3%A9k-elm%C3%A9let . Ez a gondolatmenet szerintem részben azért hibás, mert tévedés azt gondolni, hogy a „tőkések” nem fejtenek ki munkát. A piac koordinálása nagyrészt tőlük függ, és ez egy meglehetősen nehéz és sokszor kockázatos feladat. Mindenesetre meglepően jól írta le a 19. századi nyugat-európai gazdaságok helyzetét: Marx A tőkében az angol parlamenti gyárbizottság jelentéseit használta fel, amelyek bőségesen szolgáltak bizonyítékokkal arról, hogy a gyártulajdonosok és tőkések milyen módszerekkel növelik a nyereségüket, a munkaerő és az általa megtermelt munka közti különbséget, sokszor kegyetlenül túldolgoztatva és az abszolút minimum-életszínvonalon tartva a munkásokat. Ugyanakkor Marx nem tagadja, hogy a munkaerőpiac teljesen szabad: a munkások szabadon döntik el, hogy egy tőkésnek fognak dolgozni, és munkaszerződést írnak alá. Egyszerűen csak arra mutat rá, hogy addig, ameddig a munkások csak a munkaerejükkel rendelkeznek, a tőkések pedig a termelőeszközökkel és pénzzel, addig ez a szabadság teljesen üres és jelentéktelen, mert a munkásoknak muszáj dolgozni annak érdekében, hogy életben maradjanak, míg a tőkéseknek nem. Ez pedig szükségszerűen ahhoz a nyomorhoz vezetett, ami mindenhol megfigyelhető volt a 19. századi nyugati ipari tőkés gazdaságokban.


Egy másik fontos eleme A tőkének Marx történelemszemlélete, amelyről a leglátványosabban régebbi művében, a Kommunista Kiáltványban írt. Ez a marxi módszernek is szerves része. Marx szerint a termelőeszközök és a gazdasági alap az, ami a történelmet mozgatja, és ami a társadalmi rendet meghatározza: a szélmalom adja a középkori feudalizmus társadalmát, a gőzgép pedig az ipari kapitalizmus társadalmát, amint azt egy azelőtti művében, A filozófia nyomorúságában megfogalmazta. Ezeknek a termelőeszközöknek a fejlődése és az általuk kialakított konjunktúra vezet a történelmi mozgáshoz. Amint ez szükségszerűen meghatározta a feudalizmus összeomlását és a kapitalizmus megjelenését, vagy azelőtt a rabszolgatartó társadalom végét és a feudalizmus kezdetét, úgy Marx szerint, szükségszerűen, a kapitalizmus is véget fog érni. A tőkések „saját sírjukat ássák meg” osztályként azáltal, hogy nyomorba taszítják a munkásokat, és a termelékenység érdekében egyre nagyobb gyárakban és monopóliumokban egyesítik őket, elősegítve azt, hogy könnyebben szerveződhessen és tervezhesse a tőkés rendszer végét és felszabadulását a munkásosztály – márpedig a tőkés rendszer termelőeszközeinek fejlődése szükségszerűen ebbe az irányba viszi a társadalmat. Innen ered az osztályharc a „munkásosztály” és a „tőkés osztály” között, ami nagyon fontos szerepet játszik Marx munkáiban – Engels szerint valójában az osztályharc az, ami a történelmet mozgatja. Marx nem egy forradalomra buzdította a munkásokat A tőkében, sőt, a többi munkájában is viszonylag ritka volt ez (a Kommunista Kiáltvány kivételével), hanem egyszerűen megállapította, hogy a forradalom történelmi és gazdasági kényszerből fog végbemenni.


Marxnak ez a társadalomelemzési módszere azért volt fontos (és most is az), mert ellentmondott egy másik híres 19. századi filozófus, Hegel történelemszemléletének – és az ún. hegeli dialektikának. Hegel szerint a szellem (Geist) az, ami a történelmet irányítja, azaz: minden korban létezik egy domináns eszme, ami irányítja a társadalmat. Ugyanakkor, mivel a szellem mindig az igazságot követi, és mivel ez az eszme nem képviselheti a teljes igazságot, megjelenik egy ellen-eszme (antitézis), ami tagadja a domináns eszmét. Amikor eléggé erőssé válik az antitézis, és megdönti a domináns eszmét, a tézist, akkor a kettő egyesül – szintetizálódik – és megjelenik egy újabb domináns eszme, a szintézis, ami a következő korban fogja irányítani a történelmet, társadalmat és a gazdaságot. Ehhez képest a marxista dialektika – ami Marx szerint „a feje tetejéről a talpára állította a hegeli dialektikát” – a történelem mozgatórugójának a termelést, a gazdasági alapot, az anyagi körülményeket látta, és a domináns eszmék csak ezek alapján jelentek meg. Ez egy fontos meglátás: a domináns eszmék nem irányítanak, hanem egyszerűen a gazdasági és társadalmi viszonyokra formálódnak, igazodnak. Marx szerint nem azért vagyunk szabadságpártiak, mert ez az „etikus” vagy az „igazságos”, hanem azért, mert ez teszi a legproduktívabbá a termelést – egy szabad piac termelékenyebb egy felülről irányított tervgazdaságnál.


Marxra általánosan jellemző az, hogy a dolgokat „a feje tetejéről a talpára állítja”, vagy éppen fordítva, és ezért annyira értékesek az írásai. Meglátásai általában lerombolják a megszokott sztereotípiákat, arra kényszerítenek, hogy kilépjünk az „intellektuális komfortzónánkból”, és másképpen lássuk a világot. Ezért mondta Claude Lévi-Strauss, a híres francia antropológus, hogy valahányszor nekifog egy etnológiai vagy antropológiai elemzésnek, mindig elolvas valamennyit A német ideológiából vagy Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikájából (mindkettő Marx írása), egyszerűen azért, hogy „megmozgassa az elméjét”. Még ha semmivel sem értünk egyet abból, amit Marx mondott, akkor is segíthet egy kis agytornával!


És akkor az utolsó kérdés: mi a köze Marxnak a huszadik századi kommunista rendszerekhez és az olyan gondolkodókhoz/diktátorokhoz, mint Lenin, Sztálin, Mao stb.? Őszintén szólva mondanám azt, hogy semmi, de a pontosság kedvéért inkább azt mondom, hogy nem sok. Ezek a rendszerek és diktátorok Marxot vallották intellektuális irányadójuknak, de valójában sokkal inkább Engelset követték, aki Marx gondolatait egy merev, dogmatikus gondolatrendszerbe rendezte – ez volt a „tudományos szocializmus”. Elsősorban Marx nem volt utópista. Többször pellengérre állította az olyan utópiszikus szocialistákat, mint Proudhon – egy nagyon érdekes írásában, amelyet Marx egyik művéhez csatolt utószóként Engels, elmagyarázta, hogy a piacgazdaság árrendszerét miért nem lehet csak úgy kicserélni bármivel kényünkre-kedvünkre, mint ahogy azt Proudhon ajánlotta. A gothai program kritikájában, amelyben elhangzott a híres „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” utópista elv is, Marx ugyanakkor kifejtette, hogy a „jog sohasem lehet magasabb fokon, mint a társadalom gazdasági struktúrája és a belőle származó kulturális fejlődés” – amit a legcinikusabb reálpolitikusok sem fogalmazhattak volna meg jobban. Végül, Marx minden esetben ódzkodott attól, hogy kifejtse, mi következik a munkásforradalom után. Úgy jósolta, hogy a forradalom után egy „proletárdiktatúra” következik, amikor a munkások lebontják a kapitalista rendszert és államot, és biztosítják, hogy soha nem térhet vissza, és csak azután következik a kommunizmus, ahol már minden szép és jó. Marx pontosan azért nem akarta megfogalmazni a konkrétumokat, mert nem szerette az ideológiát, és úgy gondolta, hogy a politikát az adott helyzethez kell igazítani, amiről nem lehet előre tudni, hogy mi lesz. Marx jóslatai meglehetősen gyengének bizonyultak, de nem lehet azzal vádolni, hogy azt a vérontást és nyomort pártolta volna, amit a későbbi szocialista rendszerek okoztak. Marx proletárforradalma, proletárdiktatúrája és kommunizmusa – amelyek mára már teljesen elavult fogalmak, és a maguk idejében is lehetetlennek bizonyultak – soha nem valósultak meg, és nem is valósulhattak meg, egyrészt pontosan a gazdaságok termelési szerkezete miatt, másrészt azért, mert Marx sem mondta el, hogy pontosan mire gondolt. Ami megtörtént Kelet-Európában, a Szovjetunióban, Kínában és máshol, azok klasszikus, veretes totalitárius diktatúrák voltak – ha ezekről a rendszerekről akarunk olvasni, olvassuk Kornai Jánost, ne Karl Marxot.


Végső soron az a lényeg, hogy Karl Marx – aki életében politikailag teljesen irreleváns volt – nem politikai gondolkodóként, hanem társadalomtudósként és társadalomelemzőként fontos, és mint ilyent mindenképpen megéri elolvasni írásait. Ne kövessük Marxot, hanem gondolkodjunk el azon, amit mondott – fontos gyakorlat lehet az is, hogy rájövünk, miben és miért tévedett. Forgott már eleget Marx a sírjában a huszadik század során, most már ideje lenne békén hagyni és nem egy kupacba tenni Sztálinnal, Ceaușescuval, Rákosival és más, hasonló kaliberű diktátorokkal.