“Belekényelmesedtünk abba a szerepbe, hogy mi vagyunk a kisfiú a játszótéren, akit a nagyfiúk (a sors, a Habsburgok, a kommunizmus vagy most éppen a románok) jól megpofoztak és reméljük, hogy a földön fekvőt már megszánják, tovább nem rugdossák.”
Felemás Zokni, egy igazi provokátor
Előre figyelmeztetem a kedves olvasót, hogy ez itt egy elkésett cikk egy majdnem aktuális problémára, amit meg sem fog oldani igazán, kicsit butácska, de a vége meglepetéseket tartogat.
Pár héttel ezelőtt megkavarta az erdélyi magyarság lelki nyugalmát, amikor két PSD-s szenátor benyújtott egy sürgősségi rendeletet, hogy június 4-én ezentúl a trianoni békeszerződés évfordulóit ünnepeljük. Senkinek sem kell magyarázzam, hogy miért eshet nehezére egyik vagy másik kisebbségnek ezt a napot ünnepelni. Viszont nem árt a dolgot a másik oldalról is megnézni.
Kezdjük onnan, mondjuk, hogy hány nemzeti ünnep kell egy országnak? Az egyszerűség kedvéért nézzük csak a szekuláris nemzeti ünnepeket, és mellékeljük azokat, amiket mindenki ünnepel, mint az újév és a május 1-je. Magyarországnak három van: március 15., október 23. és augusztus 20., ami bár I. István szentté avatásának dátuma, igazából az államalapítás ünnepeként tartjuk számon, nem csak a katolikusok ünneplik.
Az Egyesült Államokban van 6-7, attól függően, hogy hogyan számoljuk, az Egyesült Királyságban 4, de az államaiban még adódnak hozzá, Franciaországnak 3 stb. Csak szegény Romániának marad 2 nemzeti szekuláris szabadnap: December 1., az egyesülés ünnepe, és Január 24., az úgynevezett kis egyesülés ünnepe. Itt viszont nem tudjuk nem észre venni, hogy mindkét ünnep télen van, ami nem épp a legmegfelelőbb az önfeledt ünneplésre, az ember nem tudja igazán kihasználni a szabadnapját, mert hideg van kint. Nem mellékesen december elseje beleesik a karácsony előtti böjt időszakába, ahol a jó keresztény bizony nem mulat túl keményen.
Ilyen szempontból megérthető, hogy egy ilyen helyzetben lévő ország miért szeretne még egy jó kis szabadnapos nemzeti ünnepet, lehetőleg melegebb időszakban. Ezt a feltételt egyszerűen és nagyszerűen teljesíti a trianoni emléknap június 4-én, és elvégre van mit ünnepelniük. Ámde, aki egy másodpercet is töpreng ezen az ünnepen, hamar rájön a bökkenőre: ugyanazt az ünnepet ünneplik már egyszer, december elsején. A dolgot tetőzi az, hogy a másik meglévő ünnep is kb. ugyanazt ünnepli csak kisebben, ugyanazok a kokárdák, ugyanazok a dalok és ugyanazok a szimbólumok.
A magyarázat arra, hogy ez miért van így, elég egyszerű. Romániának, a mostani egyesült formájában, nincsen nagyon nagy közös kulturális öröksége, ami a nagy történelmi fordulatokat illeti, és a nagy események között sem telt el elég idő, hogy különböző szokások alakuljanak ki. Így, a kis egyesülés még az erdélyi románoknak sem jelent sokat, nem hogy a kisebbségeknek, és amúgy is, a két egyesülés között alig telt el 50 év. Ez az egész dolog egy kicsit sajnálatos. Így képzelem el azt, amikor valakinek a szülinapja karácsonyra esik, és az élet nagy igazságtalansága miatt a két ünnep összeolvad.
Na de mit lehet ilyenkor tenni? – kérdezi az olvasó elkeseredve, szánakozva a román nemzeti ünnepek keserű helyzetén.
Hát, a legegyszerűbb az lenne, ha találnánk egy másik nagy eseményt, amit mind körbe tudnánk ünnepelni, ami melegebb időszakban van, és ha az a kisebbségeknek nem fogcsikorgatós, bónuszpont.
Ha már egyesüléseknél tartunk, egy másik remek egyesülés a román honfitársaink számára Vitéz Mihály (Mihai Viteazu) által véghezvitt 1-2 éves mini-egyesülés. Lévén, hogy ez sem a legmagyarbarátabb ünnep lenne, és jócskán erősítené romániai romantikus nacionalistáknak a fantáziáit, amire már a Ceaușescu-időkben is ráhajtottak jócskán, lehet ez sem lenne a legjobb opció. Tovább tetézi a dolgot, hogy nem kötődik hozzá egyetlen jelentőségteljes dátum, mert nem egy nap alatt történt, még csak a bevonulás sem. Az egyetlen kézzelfogható dátum az augusztus 9., a hős halálának napja. Viszont nem tudom, erdélyi magyarként mennyire szeretnénk azt hallani évente, hogy a mi II. Rudolf királyunk gyilkoltatta meg a legnagyobb román hőst. Ez sem vet ránk nagyon jó fényt, szerintem ez esik.
Következő opcióként, mondjuk, a ‘89-es forradalom adná magát, mint egy eléggé új, napjainkra is kiható esemény, ahogy arról már Éteres kollégám tájékoztatott. Ezzel is van egy bökkenő. Ami méghozzá ugyanaz, mint a többi nemzeti ünnepé: télen kéne ünnepelni, méghozzá karácsonyt is egy kicsit fakítaná, ha összemosnánk egy kivégzéssel. Úgyhogy ez is esik.
Mi lenne, ha régebbre visszanyúlnánk? Kereshetnénk valami nagyobb, jelentőségteljesebb fordulatokat, és hozzá fűződő dátumokat. Lássunk egy pár gyors opciót:
Bármilyen esemény a dák korszakból. Problémák: megint csak nem tudjuk, hogy mikor mi volt pontosan, és amúgy is, a dáko-román kontinuitás elmélet így is sántít, nem kéne megerősíteni azt egy nemzeti ünneppel.
Negru Vodă átjön a Kárpátokon, és megalapítja a Havasalföldi Fejedelemséget. Problémák: nem tudjuk mikor volt pontosan, vagy ha létezett egyáltalán. Ha viszont létezett, valószínűleg szláv eredetű volt, ez nem mutat jól alapítómítosznak.
I. Basarab államalapítása. Problémák: Nincs dátum. Bár ő sokkal inkább volt tényleges államalapító, feljegyzetten, ő is inkább csak Havasalföldhöz köthető. Továbbá, a nevéhez fűződik az “ádáz” posadai ütközet, ahol Károly Róbertet és hadseregét egy szorosban kövekkel megdobálva győztek le. Passz.
Horea, Cloșca és Crișan féle parasztfelelkelés. Problémák: Nincs pontos dátum, veszítettek és, főleg, a Habsburgok ellen lázadtak fel mert, a magyarokkal meg szászokkal szemben kivételeztek erdélyben. Erős passz.
Az 1848-as Avram Iancu féle szabadságharc. Problémák: a románok szemében ugyancsak jó kis hősnek néz ki, viszont a román ‘48-as forradalmat valószínűleg ugyanolyan kedvvel ünnepelnénk mi erdélyi magyarok, ahogy az osztrákok a miénket. Akkor még nem beszélve azokról az atrocitásokról amiket a magyar (lincselések, fegyverszünet áthágása) és a román (szó szerinti magyarmészárlás) felek lebonyolítottak, ami megérne egy külön cikket. Nagyon erős passz.
Azt hiszem itt a felsorolást akár abba is hagyhatom, mert az olvasó vette a lapot: nem nagyon van jó opció nemzeti ünnepre a mai Romániának, csak olyan, ami nem csak rosszul esne nekünk, hanem aktívan ellenünk uszítana, mert mi valahogy mindig belekeveredtünk a levesbe.
S akkor mi a megoldás? Hát, talán hagyhatnánk őket ünnepelni Trianont, sokkal jobban nem fájna, mint a December 1. Elvileg mi is kapnánk egy extra szabadnapot júniusban, ami elég közel van június 1-hez, ami már az. Pöpec kis hosszú hétvégéket faraghatnánk belőle, a jó kis melegben és közben ejthetnénk egy hamar felszáradó könnycseppet magunkért és a szegény honfitársainkért is, akiknek olyan gyatra a felhozataluk nemzeti büszkeségekkel teli napokban, hogy ugyanazt kétszer kell ünnepelniük.
Ezt a cinikus és helyenként gúnyos cikket kb. eddig írtam meg, és készen álltam késznek nyilvánítani, amikor belebotlottam Demény Péter cikkébe, ami ugyancsak a trianoni ünnep témáját boncolgatja. Szerinte ideje lenne túllépni Trianonon és én egyetértek vele. Ekkor úgy éreztem, hogy ennél többet is tudok, és mi is többet tudunk.
Belekényelmesedtünk abba a szerepbe, hogy mi vagyunk a kisfiú a játszótéren, akit a nagyfiúk (a sors, a Habsburgok, a kommunizmus vagy most éppen a románok) jól megpofoztak és reméljük, hogy a földön fekvőt már megszánják, tovább nem rugdossák.
Szerintem az, hogy nekünk Trianon fáj, egy döntés. Könnyebb sebeket nyalogatni a földön, pedig ennek az ideje már elmúlt, 100 éve történt, már nem él senki aki még emlékszik az azelőtti időkre. Úgy állunk hozzá ezekhez az eseményekhez, mintha ezek velünk csak úgy történnek, nekünk bizony semmi közünk az előzményekhez. “Miért történnek jó emberekkel rossz dolgok?” kérdezzük, és nem látjuk a gerendát a saját szemünkben.
Pedig ha emlékeznénk, hamar rájönnénk, hogy mi sem voltunk mintanemzet a dualizmus korában, vagy előtte, ahogyan a nemzeti kissebbségeinkkel bántunk. Nem engedtük a szerbeket a saját pénzükből sem maguknak színházat építeni. A románoknak meg a mélyen csodált máramarosi fatemplomjaik is azért épültek, mert megtiltottuk nekik, hogy kőből építkezzenek, hogy nyoma nehogy már maradjon. Esetleg hadd említsem újra a Horea, Cloșca és Crișan féle parasztfelelkelést, vagy Avram Iancu elégedetlenségét a helyzetével. Ha tetszik, ha nem, nekünk is részünk volt Trianonban.
Tudom, sokaknak ezt nem könnyű elfogadni, feldolgozni, és nem is kell velem egyetérteni. De az tény, hogy ha ez nem is így van, a földön kuporgás a legrosszabb válasz erre a helyzetre. Ha igazán tenni szeretnénk ellene, akkor nem a földön jajgatnánk, hanem felállnánk, és nem mutatnánk, hogy fáj. Tegyünk úgy, mint amikor “a szomszéd már megint éjjel áll neki fúrni”, sóhajtsunk egy mélyet. Ne adjuk meg nekik azt az örömöt.
Miért menekülnek a jó diákok Magyarországra, hogy tovább tanuljanak? Kitől függ az erdélyi magyar oktatásának minősége? Miért van az, hogy a minél nagyobb többségben vannak a magyarok egy településen annál kisebb a vállalkozó kedv? Miért a magyarországi médiát fogyasztják százezrek, ahelyet, hogy magunkon segítsünk és a helyit fogyasszuk? Emeljük a minőségét. Ezek a dolgok nem a politika felelőssége, hanem az egyéneké. Úgy élünk 100 éve, mintha ez egy átmeneti időszak lenne, és ezért nem kell nagyon befektetni a jövőbe. Így az értékteremtés helyett marad a kuporgatás és sebnyalogatás, mert ez itt már csak ilyen szar.
És igazuk van, nem lesz itt jobb, ha nem teszünk érte. Ha mindenki elmenekül a problémáktól, az igazságtól és a cselekvéstől, akkor tényleg mindig fájni fog Trianon, egészen addig amíg nem lesz kinek fájjon.
Tenni kéne, és én, hogy példát mutassak, tenni is fogok: ezt a cinikus cikket, amit elkezdtem, megkoronázom egy reményteli pozitív példával.
Sokat gondolkodtam, és találtam egy napot, amit a románok nagy része magának érezhet: szeptember 23. A nyárnak már vége van bár, de az esős időszak még nem kezdődik, annyira nincs is hideg, még rövidujjúban simán lehet járni ilyenkor, és nem esik bele egyik bőjt időszakba sem, úgyhogy akár kortyolgatva is lehetne ünnepelni. Na de mi is történt ekkor? I. Mircea, azaz Mircea cel Bătrân havasalföldi fejedelem uralkodásának a kezdete.
Bár I. Mircea nem volt államalapító, de talán ő volt a legjelentősebb román uralkodó. Az ő ideje alatt hatalmas fejlődés ment végbe Havasalföldön, gazdaságilag és az államvezetés, – adminisztráció szempontjából. Fejlődött a kereskedelem és az infrastruktúra, kiépítette az ország védelmét és még egy Cozia kolostorra is futotta.
Családilag I. Basarab dédunokája, de ez nem annyira fontos, mint hogy az ő fia II. Vlad Dracul és unokája Vlad Țepeș akik nagy inspirálói a vámpír/Drakula mítosznak. Gondoljunk csak bele ez mennyi színt adna egy nemzeti ünnepnek és megerősíthetné a vámpír mítoszt Romániában. Ahogy a prágaiak befogadták a Gólemet és az írek a szerencsehozó manót (leprechaun) és felvállalják nemzeti szimbólumokként, nálunk lehet ugyanaz a vámpír. Ennek a szímbólumnak az elfogadása utat nyithatna a mítosz további részleteire, fényt vethetne Báthory Erzsébetre és a vámpirok eredetét illetően a Zburătorul, Strigoi vagy Pricolici megnevezésű misztikus lényekre, amik originál román folklór elemek, amit nyugodtan ünnepelhetnénk. Mennyivel izgalmasabb és eredetibb lenne egy nemzeti ünnep, ha egyszer nem csak trikolor kokárdákkal és elcsépelt népzenével telne, hanem belevonnának egy pár mitikus folklór elemet.
És végül, de nem utolsó sorban, Mircea külpolitikája is igen ünnepelendő. Azon kívül, hogy a román történelem egyik legjelentősebb csatáját vívta és nyerte a törökök ellen, a rovine-i csatát, Luxemburgi Zsigmond magyar királlyal is jó kapcsolatot ápolt, akinek a segítségével egyszer visszaszerezte Havasalföldet és akivel együtt a keresztes hadjáratba ment, ami igen jól mutatna Románia számára, ami az európaiságát illeti, bár csúnyán kikaptak.
Továbbá az ő uralkodása alatt terjedt ki Havasalföld a legnagyobbra: a Vaskaputól a Fekete-tengerig és északon a Fogarastól a Dunáig. Emellett pedig I. Péter moldvai fejedelemmel is partnerséget kötött, úgyhogy… ha nagyon-nagyon akarják… akár nevezhetnénk ezt a napot az icipici egyesülésnek is.
Így szeptember 23., Mircea cel Bătrân, a vámpírok atyja és az icipici egyesítő.