Attól függetlenül, hogy csupán egy statisztikáról van szó, úgy tűnik, a magyarországi kormány - és valószínűleg ennek hatására az RMDSZ – a születési számokat mesterséges ösztönző intézkedésekkel szeretné megnövelni térségünkben. Mivel a család és a családpolitika jól láthatóan „forró témává” vált, és sokan aggasztónak tartják az alacsony születési arányokat, megpróbálom röviden felvázolni, hogy szerintem a népességgyarapodás mesterséges növelése miért káros gazdasági szempontból.
Markó Balázs
A „családpolitika” a mai erdélyi és magyarországi közélet egyik legfontosabb témájává nőtte ki magát, a „demográfiai veszélyek” pedig most is, mint régebb, beindítják az emberek fantáziáját. Felkapta a média Kelemen Hunor nyilatkozatát is az idén szeptemberben megrendezett Demográfiai Csúcstalálkozóról, mert többen is úgy értelemezték, hogy dicsérően említi egy összehasonlításban a romániai abortusztilalom korszakának magas születésszámait (https://bit.ly/30Nuwqo). Attól függetlenül, hogy csupán egy statisztikáról van szó, úgy tűnik, a magyarországi kormány - és valószínűleg ennek hatására az RMDSZ – a születési számokat mesterséges ösztönző intézkedésekkel szeretné megnövelni térségünkben. Mivel a család és a családpolitika jól láthatóan „forró témává” vált, és sokan aggasztónak tartják az alacsony születési arányokat, megpróbálom röviden felvázolni, hogy szerintem a népességgyarapodás mesterséges növelése miért káros gazdasági szempontból. Nincs szándékomban kifejteni, miért immorális sokszor a retorika, ami ennek az ún. „családpolitikának” a hátterében áll, pedig arról is lehetne beszélni – reményeim szerint elegendőek a rideg és egyszerű gazdasági tények is.
Röviden megemlítem azt is, hogy nem ellenzem a családtámogatást és a gyerektámogatást – az eddigi formájukban. Az, hogy az állam támogatja a gyerekvállalást azért fontos, mert sokan (legtöbben?) mindenképpen fognak családot alapítani, és az állam egyszerűen csak csökkenti az ekörüli, óhatatlanul megjelenő egyéni és társadalmi bizonytalanságot, amelyre általában nem készülnek a fiatalok racionálisan, főleg a szegény családok esetében (valószínűleg sokaknak nincs fiatalon egy kidolgozott tervünk arra, hogy mikor lesz gyerekük, mennyit kell félretenni rá stb.). Hasonlít ez az állami nyugdíjak esetéhez: sokan nem gondolnak eléggé előre ahhoz, hogy félretegyenek nyugdíjas korukra, így az állami nyugdíjak megelőzik az öregkori mélyszegénységet. Ezen felül viszont a „családpolitika” elsőrendű prioritássá tétele és az, hogy minden áron növelni akarjuk a népességet már egy teljesen más kérdés: az eddigi állami családtámogatás a jólét növeléséről és a bizonytalanságok eloszlatásáról szólt, nem a demográfiai bütykölgetésről és bűvészkedésről.
Elsősorban arról kell szót ejtenünk, hogy a mesterségesen megnövelt szaporulat (ami jelenthet lassabb csökkenést is), ha minden mást változatlanul hagyunk, a potenciális szintje alá csökkenti az egy főre eső nemzeti jövedelmet. (Mesterséges népességnövelésnek tartom azt is, amikor olyan forrásokat von el az állam a gazdaságból, amelyeket más, termelékeny projektekre költött volna a magánszektor vagy maga az állam.) Az elemzésem a klasszikus Solow-modellre támaszkodik, de pontosan ugyanarra az eredményre jutunk összetettebb modellekkel - a lényeg az, hogy a mechanizmus, amit leírok, meglehetősen általános érvényű és rigorózus. Most egy kis türelmet kérek az olvasótól – elmagyarázom, hogyan működik a modell, amiből az is kiderül, hogy miért nevezem károsnak a mesterséges népességnövelést. Tételezzük fel, hogy a gazdaság tőke és munkaerő segítségével termeli a nemzeti jövedelmet, ezt a két „inputot” pedig a technológia minősége – a termelékenység - erősíti. Tételezzük fel azt is, hogy a nemzeti jövedelem növekszik, ha bármelyik inputhoz hozzáadunk: ha a munkaerőt és a tőkét is növeljük x-szeresére, a nemzeti jövedelem is x-szeresére növekszik, míg ha csak az egyik inputot növeljük x-szeresére, a jövedelem kevesebb, mint x-szeresére fog növekedni – és ha sokáig csak az egyiket növeljük, és a másikat nem, a jövedelem egyáltalán nem fog növekedni. Ez annyit jelent, hogy mind tőkére, mind munkaerőre szükség van a hatékony termeléshez. Ezek a feltételezések – és az is, hogy ilyen egyszerűen leírhatjuk a gazdasági termelés sajátosságait – meglehetősen valósághűek, sőt, általánosíthatóak is anélkül, hogy ez változtatna a következtetéseinken.
Hogyan növeljük a „nemzetek gazdagságát”? Amint mondtam, ha növeljük a tőke és a munkaerő mennyiségét, a nemzeti jövedelem ugyanolyan mértékben növekszik. Akkor – kiálthatnánk fel - világos: ha növekszik a népesség és vele a munkaerő, a nemzeti jövedelem is gyarapodni fog! Viszont van egy probléma: ha jólétre törekszünk, akkor nem a nemzeti jövedelmet, hanem annak az egy főre eső részét akarjuk növelni. Ebben az esetben viszont ki kell vonnunk a népességnövekedés arányát a jövedelem növekedési arányából, és máris megvan a baj: ugyan növeli a jövedelmet a munkaerő, de azt ki is kell vonnunk az egy főre eső nemzeti jövedelem növekedéséből, így sehova se jutunk vele.
És mi a helyzet a tőkével? A tőke mozgása a Solow-modell központi eleme – amint kiderül, a tőkének van a legfontosabb szerepe abban, hogy az egy főre eső tőkét és jövedelmet az ún. „nyugalmi állapotába” hozza – ami jelenthet stabil növekedést is. Ez a nyugalmi állapot a „tőke mozgástörvény-egyenletével” írható le, ami egészen egyszerűen annyit mond, hogy ma annyi tőkénk van, amennyit befektettünk a tegnap, plusz amennyi megmaradt a tegnapi termelés után (a termelés alatt mindig kopik a tőke, és cserélni kell). Ezt átalakítva egy főre eső mennyiségekre, kapunk egy egyenletet, amiből tisztán látszik, hogy a nyugalmi állapotbéli tőke per fő – és vele a jövedelem per fő – növekszik a megtakarítási rátával, és csökken a kopási aránnyal, valamint a népességnövekedési aránnyal. Mindezt teljesen intuitívan is el lehet magyarázni: ha többet takarítunk meg, többet fektetünk be, és több tőke lesz a jövőben, amellyel termelhetünk; ha gyorsabban kopik a tőke, hamarabb kell kicserélni olyan jövedelemmel, amelyet fogyasztásra vagy új tőkére költhettünk volna; és ha növekedik a népesség, a tőke per fő – és így a jövedelem per fő is – definíció szerint csökkenni fog, hiszen több a „fő”, amire „esnie kell” a jövedelemnek. A Solow-modell úttörő felfedezése az, amit már említettem, hogy hosszú távon csak a termelékenység növekedése vezethet az egy főre eső jövedelem gyarapodásához – ha csak a tőke és a munkaerő mozog, az mindig egy nyugalmi pont körül fog gravitálni.
Ez mind rendben van, de ez elmélet – az adatok mit mondanak? Azt szokás mondani, hogy a modellek definíció szerint rosszak, mert nagyon kevés elemet vesznek figyelembe – de a fontos csak az, hogy az ok-okozati összefüggések érvényesek legyenek, mert akkor ökonometriai elemzéssel is vizsgálni lehet a valóságalapukat. A Solow-modell szerencsére nagyon robusztus, ezért mindmáig a növekedési közgazdaságtan egyik alapvető eleme, és többen ellenőrizték predikcióit statisztikai adatokkal. Kiemelkedőek ezek közül Mankiw, Romer és Weil (MRW, 1992), Knight, Loayza és Villanueva (1993), vagy Barro és Sala-i-Martin (2004), de még nagyon sokan építették statisztikai elemzésüket erre a modellre, Solow-tól (1957) Robert Barro-n (1991) keresztül napjainkig, ők viszont nem mindig a népességnövekedés hatásaira koncentráltak, hanem inkább a termelékenység növekedésére. MRW például egy humán tőkével kiegészített modellt vizsgált, és szinte hajszálpontosan azokat a paramétereket adta ki elemzésük, amelyeket a modell jósolt – természetesen a népességnövekedés és a főre eső jövedelem közti negatív összefüggés is tisztán látszott. Knight, Loayza és Villanueva ugyanezt ismételték meg, több adattal és összetettebb statisztikai módszerekkel, szinte ugyanazokkal az eredményekkel – a népességnövekedés hatása továbbra is ugyanaz. Barro és Sala-i-Martin könyvükben már a növekedés okainak sokkal szélesebb spektrumát vizsgálják, de a negatív hatás itt is ugyanúgy megtalálható az empirikus kutatásukban.
A történelemben volt már példa arra is, hogy ezeket a következtetéseket felhasználva egyes országok a népesség csökkentését tették fő célkitűzésüké: Kínáról van szó, ahol a „one child policy” bevezetésével (családonként nem lehetett több egy gyereknél) 1980-ban (többek között) a főre eső jövedelem gyorsabb növekedését kívánták elérni. Lehet azzal érvelni, hogy sikerült, mert széles körben ismert Kína hihetetlen gazdasági teljesítménye – a főre eső jövedelem ott pont a 70-80-as években kezdett rohamosan nőni – és valóban van ennek alapja. Persze azt is meg kell említeni, hogy a kettő egyáltalán nem köthető össze abszolút mértékben. Egyrészt még nagyon sok más elem volt, ami hozzájárult a sikerükhöz, mint a fokozatos piaci liberalizáció, másrészt pedig a „one child policy-nak” sok szörnyű következménye is volt, mint főleg egyes vidéki településeken a lánygyerekek hírhedt „eltüntetése” - ha már egy gyerek volt megengedett, akkor fiúkat akartak, akik az akkori társadalmi viszonyok között sokkal olcsóbbak és jövedelmezőbbek voltak a szülők számára.
Persze vannak olyan fejlődési közgazdászok is, akik tagadják, hogy a népességnövekedés negatív hatással lenne a nyugalmi állapotbéli főre eső jövedelemre. Hasan (2002) például egy nagyon érdekes kutatásában komplex ökonometriai modellekkel próbálta vizsgálni a főre eső jövedelem és a népességgyarapodás közti kapcsolatot Bangladesben. Ő arra a következtetésre jutott, hogy ugyan a jövedelem növekedése negatív hatással van a népességnövekedésre, fordítva viszont már egy pozitív viszony figyelhető meg: a népességnövekedés erősíti a jövedelmeket és a termelékenységet, mert a nagyobb piacok ún. „hálózati hatásokat” hoznak létre – ha több az ember, gyorsabban terjednek az új ötletek, gondolatok és felfedezések, ami stimulálja az innovációt is. Eltekintve viszont attól, hogy ez a kutatás szembemegy a széles körben elfogadott gazdasági tényekkel, kicsit furcsának tűnik nekem, hogy egy szegény ország – vagy nem különösebben gazdag, Románia esetében –, ami az új technológiákat szinte kivétel nélkül külföldről szerzi, hogyan tudna arra támaszkodni hosszú távon, hogy egy külföldre vágyó, sokszor egyik napról a másikra élő dolgozói réteg úttörő felfedezéseket fog szolgáltatni a gazdaság számára.
Térjünk vissza a gyakorlati kérdésekre. Érthető, hogy miért káros a népességgyarapodás mesterséges növelése – csökkenti az egy főre eső jövedelmet, ami az utolsó dolog, amire az amúgy is szegény, volt kommunista országoknak szükségük van – ez, gondolom, nem kérdéses. „Dehát a népesség rohamosan csökken úgy Magyarországon, mint Romániában! Ez így nem mehet tovább!” – mondhatná valaki. Inkább gondolkodjunk el azon, hogy mi az oka ennek a népességcsökkenésnek. Első sorban az, hogy a kelet-európai gazdaságokban rosszul működnek az „intézmények” (tág értelemben – az állam, a piac, a bíróságok stb.), rossz az infrastruktúra és rosszak a gazdasági ösztönzők – így a munkaerő termelékenysége gyenge, és emiatt a munkabérek alacsonyak – vagy elvándorolnak azok, akik nem tudnának megélni itthoni bérekkel (vagy sokkal jobb megélhetésük lenne külföldön), vagy pedig nem engedhetik sokan meg maguknak, hogy gyereket vállaljanak. Másodsorban a romániai jövedelmek és vagyonok hangsúlyozottan egyenlőtlen eloszlása azt sejteti, hogy a dolgozó rétegek nagy része annyit sem kap, amennyit munkájának termelékenysége megindokolna – hacsak a leggazdagabb cégvezetők és közszereplők túlnyomó része valóban nem annyival termelékenyebb, mint amennyivel nagyobb a jövedelmük az átlagos dolgozónál (és ami sokszor offshore számlákon köt ki, utána pedig természetesen nem a román vagy magyar gazdaságot gyarapítja). Harmadrészt pedig azért, mert mindez, együtt azzal a radikális fundamentalizmussal, ami egyre gyakoribb a hazai közéletben, és aminek szerves része, hogy nyomást helyez a társadalom azokra a nőkre, akik nem szeretnének gyereket vállalni, vagy hogy betiltjuk az abortuszt (mint Lengyelországban), sokak számára teljesen „élhetetlen” környezetet teremt.
Akkor viszont mit tehetünk, ha a népesség növekedését szeretnénk elérni? Tegyük félre most a klímaváltozással kapcsolatos aggodalmakat – véleményem szerint azt a széndioxid-kibocsátás megadózásával és innovációval lehet megoldani. Nem véletlenül hangsúlyoztam kezdettől fogva azt, hogy a mesterséges népességnövekedés az, ami káros. Ha a gazdaság lendületben van (vagy épp nem iparosodott még, amint azt a legszegényebb országokban láthatjuk, de ez nem releváns Kelet-Európa szemszögéből), akkor a népesség nem fog kórosan csökkenni – még ha esik is, a csökkenés aránya „elviselhető” lesz (megjegyzés: a „lendület” számít, nem a gazdagság – Japán gazdag, mégis demográfiai problémákkal küzd, mert jelenleg csigalassúsággal nő a nemzeti jövedelme). Ha jobb megélhetés biztosítható az embereknek, többen fognak az itthonmaradás mellett dönteni, és többen engedhetik meg maguknak, hogy gyereket vállaljanak. Ez pedig hogyan lehetséges? Tekintsünk vissza egy kicsit megint a Solow-modellre: az egy főre eső jövedelmet a termelékenység tudja növelni hosszú távon, így az lenne a legjobb, ha a hazai állami és magánszektorbéli intézményeket próbálnánk javítani, illetve finanszíroznánk a kutatást és az innovációt – egyszerűen arról van szó, hogy hogyan lehetne az új felfedezéseket bevezetni a hazai termelési folyamatokba. Természetesen ez nem ilyen egyszerű, és nem áll módomban itt a hazai termelékenység problémáját kivesézni, de fontos belátni, hogy ha nem vagyunk képesek a gazdaságot termelékenyebbé tenni, és emiatt hosszú távon csökken a népesség, akkor még mindig jobb, ha ráadásul nem próbáljuk a népességet felpumpálni az alacsonyabb egy főre eső jövedelem és a csökkenő jólét árán.
Egy-két fontosabb tisztáznivaló kérdés: egyesek úgy érvelnek, hogy amennyiben a népesség túlságosan gyorsan csökken, akkor a nyugdíjellátási arány (a dolgozók és nyugdíjasok aránya) túlságosan megnő, és a nyugdíjrendszer összeomlik – így muszáj növelni a népességet. Van két rossz hírem: ha a népesség ma kezd növekedni, annak hatása a nyugdíjrendszer szempontjából csak 18 év múlva kezd érezhetővé válni – addig a függőségi arány, tehát hogy hány embert kell minden dolgozónak eltartania, növekedni fog, mert a gyerekeket is nekik kell eltartaniuk, utána pedig hosszú ideig csak kevéssel fognak az új generációk hozzájárulni a nyugdíjakhoz, már csak azért is, mert karrierjük kezdetén jellemzően kezdő, gyengébben fizetett munkát kell vállalniuk, ahonnan viszonylag kevés adó és nyugdíjhozzájárulás folyhat be. A másik rossz hír pedig, hogy ha a népesség növekszik, az nem garancia arra, hogy az új generációk a jövőben hozzá is járulnak a nyugdíjalaphoz – hiszen ha csak a demográfiai problémák tüneteit kezeljük és nem az okaikat, akkor az új generációkból is rengetegen fognak elvándorolni, és nyilván nem itthon fognak adózni. A nyugdíjrendszer problémájának megoldása véleményem szerint egy hangsúlyozottabb áttérés lenne a „fully funded” rendszerre – tehát (egyszerűsítve) arra, hogy a mai nyugdíjakat az állam nem ma beszedett adókból, hanem befektetett nyugdíj- hozzájárulásokból állja – de ez most mellékes.
A másik tisztáznivaló kérdés, hogy szerintem a különféle „családpolitikák” egyik-másik támogatójának és kezdeményezőjének egyáltalán nem a gazdaság és a jólét jár a fejében, hanem olyan érvek, mint pl. hogy „a feketék/románok/muzulmánok/zsidók/stb. gyorsan szaporodnak, és mi nem maradhatunk el mögöttük”, vagy hogy „egy keresztény társadalom a családra épül”. Viszont ha ez a helyzet, akkor mérlegelni kellene, hogy érdemes-e ilyen típusú (jó esetben) naiv célokért cserébe olyan, a jólét és a gazdaság fejlődése szempontjából ártalmas intézkedéseket hozni, mint a népességnövekedés mesterséges emelése, és hogy hosszú távon tényleg javítható-e így tartósan egy ország demográfiai helyzete. Véleményem szerint egy élhető országot kellene teremtenünk, nem egy olyant, ahol hangzatos elképzeléseket követve, a valós gazdasági törvényszerűségeket figyelemen kívül hagyva, hatalmas károkat okozunk az egész népességnek, hiszen végső soron nem emeljük, hanem lerontjuk az életszínvonalát.
A cikk eredetileg megjelent a transindex.ro oldalon