Nőnek a jövedelmek, mégis van ok aggodalomra?

– egyszerűsített szájbarágó a kormányzati jövedelempolitikáról, nem közgazdászoknak –


Rácz Béla Gergely


“…Az ország gazdaságpolitikáját legnagyobb részben nem közgazdászok, hanem politikusok irányítják. A politikusok pedig sokszor nem ismerik a komplex gazdasági összefüggéseket, de ha ismerik is, számukra a rövid távú célok a legfontosabbak, hisz választásokat nem sok év múlva, hanem legtöbb 4 év múlva kell nyerni…”

A közgazdászok már csak ilyenek, talán azért is fizetik őket, hogy mindig a vészharangot kongassák – hallom sok ismerőstől. Ha az ember bármikor kinyitja az újságot, hogy egy gazdasági elemzést olvasson, akkor nagy valószínűséggel negatív hírekkel találkozik. Kivéve közvetlenül a valódi gazdasági válságok előtt, mert akkor bezzeg nem szólnak a harangok, alszanak a folyton harangokat kongató közgazdászok. Miért van ez így, és érdemes-e odafigyelni a közgazdászok örökké vészjósló hangjaira, ha azok úgyis mindig szólnak, és csak a bajban hallgatnak?


A válasz ezekre a kérdésekre természetesen összetett, a kérdések objektív megválaszolását gyakran éppen az nehezíti, hogy maga a kérdésfeltevés is prekoncepciót tartalmaz. Régi trükk ez mind a politikában, mind a médiában, hogy ha valamit nem tudsz bizonyossággal állítani, kérdezd meg. Hír lesz belőle úgyis.


De tekintsünk most el a média és politika ilyen vagy olyan részrehajlásától, és próbáljuk meg a lehető legobjektívebben megválaszolni a szándékosan provokatív kérdéseket.


1. Miért aggódnak a közgazdászok, ha nő a gazdaság, nőnek a bérek és a nyugdíjak? Hát nem örömre ad ez okot?


Természetesen a bérből és nyugdíjból élők számára mindenképpen örömteli, hogy a jövedelmük stabilan emelkedik. Ki ne örülne annak, ha több éven keresztül, egyik évről a másikra jelentősen megnövekszik a jövedelme? A gyors, és a kormányzat által hajtott bérnöveléseknek leggyakrabban két rövid távú hátránya van, az egyik a megugró infláció a másik a munkanélküliség növekedése. A kormány jövedelempolitikája kétféleképpen hathat az inflációra. Az egyik az úgynevezett ár-bér spirál, azaz ha munkaerőhiány alakul ki a gazdasági fellendülés hatására (aminek oka éppen a megemelkedett jövedelmek), akkor a bérköltségek szintén megnövekednek. A cégek pedig a bérköltségek emelkedését a termékek, szolgáltatások árába is beépítik, így az árak emelkedésnek indulnak, azaz az infláció növekszik. Inflációt okozhat továbbá a kereslet növekedése, azaz a magasabb jövedelmek miatt az emberek bizonyos termékeket nagyobb mennyiségben fogyasztanak, és ha a kínálat nem tud ezzel lépést tartani, akkor a termékek ára szintén növekedésnek indulhat. Ezek az inflációs hatások Romániában is tetten érhetőek, de a hatásuk nem volt számottevő, azaz az infláció jóval kisebb mértékben növekedett mint a jövedelmek emelkedése. A másik rövid távú negatív hatás a mesterségesen megemelt jövedelmek kapcsán a lehetségesen kialakuló munkanélküliség, ami annyit tesz, hogy a vállalatok nem tudják a magasabb béreket kifizetni, és elbocsátják a dolgozókat, esetleg kiváltják gépekkel a munkájukat. Ez a hatás viszont egyáltalán nem érvényesült, hisz a munkanélküliség folyamatosan csökken (az idén 3% körül lesz). Ha pedig azt nézzük, hogy a romániai átlagbérek milyenek az európai átlagbérekhez képest, akkor szintén azt láthatjuk, hogy a 2020-ra tervezett 3300 lej körüli nettó átlagbér is jóval elmarad az Európai Unió átlagához képest (sőt csak Bulgáriát hagyjuk el ebben a rangsorban), így a gyors növekedési ütem csupán a felzárkózást szolgálja. Tehát a megemelkedett bérek nem okoztak munkanélküliséget, és az inflációs nyomás is mérsékelt. Még mindig ott tartunk, hogy igenis örülhetünk.


Csakhogy az érem másik oldala kevésbé fényes. Rögtön az egyik ok, hogy a bérek nem megemelkedtek a gazdasági törvényszerűségek hatására, hanem mesterségesen kerültek megemelésre a kormányzat által. Nem mindegy, hogy azért növelik meg a béremet, mert többet és jobban dolgoztam, vagy azért mert, noha semmivel sem lettem termelékenyebb, de törvénybe foglaltatott az emelés. Erre pedig az az érv szokott elhangzani, hogy a kormányzat direkt módon csak a minimálbéreket tudja emelni, ez tehát nem járul hozzá az összes bér megemelkedéséhez. Ez egyrészt azért nem igaz, mert a minimálbér emelése feljebb tolja az összes többi bért is, másrészről a kormányzat nem csupán a minimálbéreken keresztül tud hatni a magánszféra béreire, hanem az állami alkalmazottak bérének emelésén keresztül is. És a kormányzat az elmúlt években ebben a formában is erős nyomást gyakorolt a vállalkozókra. Ma Romániában nagyjából 5,6 millió foglalkoztatottból 1,4 millió keres minimálbért, és 1,2 millió állami alkalmazott. Az érme kevésbé fényes oldala tehát az emelkedések oka, ami nem csupán piaci, hanem kormányzati okokra is visszavezethető.


Van azonban egy másik hatás is, ami szintén nem ad okot az örömre. 2020-ra az áltagbérek átlagosan 6,6%-al fognak emelkedni 2019-hez képest, a minimálbér pedig 7,2%-al. Ezzel el is jutottunk a jövedelempolitika egyik fő problémájához. Az átlagok becsapós jellegéhez. Az átlaggal az a legnagyobb baj, hogy a valóságban ritkán létezik. Nagyon kevés éppen átlagos munkavállaló van. A bankigazgatónak valószínűleg nem 6,6%-al növekedett a bére (többel), ahogy a kantinban dolgozó néninek sem (kevesebbel). Romániában pedig a szórás nagyon nagy. Ha azt nézzük, hogy a foglalkoztatottak közel 25%-a minimálbért keres, akkor már nem olyan vidám a helyzet. Ahogy az sem feltétlenül ad okot örömre, hogy a munkavállalók 21%-a állami alkalmazott. Tovább menve a gondolattal, az sem éppen szolgálja a vágyott, és fentebb felvázolt lehetséges felzárkózást, hogy az állami szektorban a bérek átlagosan majdnem 60%-al magasabbak, mint a magánszektorban. A kérdés természetesen nem az, hogy keressenek-e többet az orvosok, tanárok, rendőrök, polgármesterek, hanem az, hogy szeretnénk-e, hogy emiatt kevesebb jusson az oktatási, egészségügyi és közlekedési infrastruktúra fejlesztésére? Illetve, hogy meddig tudja tartani a magánszektor a lépést az állami szektor bérnövekedésével.


A magánszektornak pedig ebben nehezebb dolga van, ugyanis ha nem növekszik a termelékenység, akkor nem igazán tudja ilyen iramban tartani a lépést az állami bérek növekedésével. A magánszektor pedig versenyképesebb például akkor tud lenni, ha mondjuk van közlekedési infrastruktúra, amit viszont pont az állam túlköltekezése miatt épül lassabban. Ezt a logikát követve pedig eljutunk oda, hogy, amennyiben a bérek gyorsabb ütemben növekednek, mint a termelékenység (azaz gyorsabban nőnek a bérek, mint a vállalatok hatékonysága), akkor az ország veszít a versenyképességéből (lásd összehasonlító ábra), tehát kevesebb külföldi működőtőke fog egy kevésbé versenyképes országba beáramolni. Tehát csökkennek a beruházások, ami hosszú távon lehetne a gazdaság motorja.


Forrás: World Economic Forum Competitiveness Report 2019

Ha jövedelempolitika másik nagyon fontos elemét, a nyugdíjakat vesszük górcső alá, ott is hasonló egyensúlyvesztés érhető tetten. 2020-ban az átlagnyugdíj értéke 1300 lej körül lesz, és nagyjából 5,1 millió nyugdíjassal számol a költségvetés. Ezek a számok önmagukban nem mondanak semmit, de ha ahhoz hasonlítjuk, hogy az 5,1 millió nyugdíjasnak a járadékát az aktívan dolgozó 5,6 millió ember járulékából kellene folyósítani akkor ismét az érme sötét oldalán vagyunk. A nyugdíjemelések fontosak, de mindenféle társadalmi szerződés nélkül jöttek létre. Az állami nyugdíjpénztár 2019-ben így is óriási hiánnyal zárt. Nagyságrendileg a nyugdíjpénztár hiánya annyi volt, mint amennyit tanügyre költött az állam. Ezt az űrt tovább növeli a 2020-ra bejelentett 40%-os nyugdíjemelés. A legkézzelfoghatóbb probléma itt, hogy az állami nyugdíjpénztár hiányát egyéb adókból pótolják fel. Például olyan adókból, amikből más országok beruháznak (infrastruktúrába, oktatásba, egészségügybe). A kérdés tehát nem az, hogy szükséges-e nyugdíjak bizonyos fokú emelése, hanem az, hogy van-e társadalmi konszenzus erről? Tudomásul vesszük-e, hogy ez bizonyos értelemben ez is éppen az állami beruházások csökkenéséhez vezet, pont úgy, mint az állami szektorban történő béremelések.


És eljutottunk oda, hogy noha rövid távon mindenkit megörvendeztet a jövedelmek emelkedése, ezek hosszú távon nehezen fenntarthatók. Ha a kormányzat a bevételeinek legnagyobb részét bérekre és nyugdíjakra költi, nem marad sok fejlesztésre. Fejlesztések és beruházások nélkül pedig lemarad az ország, és egyre kevesebb bevételből tud majd jövedelmeket biztosítani.


Mindent egybevetve nem önmagában a minimálbérek, és állami alkalmazottak béreinek emelése a probléma, hanem annak mértéke és időzítése, mely kibillenti a makrogazdaság egyensúlyát.


A kérdés első része, ami a gazdasági növekedésre utal, pedig jelentős részben pont az előbb tárgyalt jövedelem-emelkedések egyik egyenes hatása. A GDP növekedését Romániában ma elsősorban a jövedelmek gyors emelkedése általi fogyasztás növekedés húzza, ami addig tart, míg a kiváltó hatás. A fogyasztáson keresztül történő növekedés egyéb kockázatokat is magában foglal, mint az ország eladósodottságának növekedését. Az államháztartás hiánya a fent felvázolt intézkedések miatt 2020-ban várhatóan 3,6% lesz, de ennél nagyobb problémát jelent a fizetési mérleg hiányának drasztikus növekedése. Az ország gyorsuló mértékben importál, és kevéssel képest többet exportálni, így az olló kinyílik, ami szintén hiányhoz vezet, ami az államháztartás deficitjével együtt ikerhiányt eredményez, ami a maga során pedig gyors alkalmazkodáshoz (azaz lassuló GDP növekedéshez) vezet.


Az utolsó kérdés pedig jóval prózaibb, és nehezebb is válaszolni rá a személyes érintettség miatt is: miért húzzák a közgazdászok folyton a vészharangokat?

A legegyszerűbb válasz erre, hogy elsősorban azért, mert az ország gazdaságpolitikáját legnagyobb részben nem közgazdászok, hanem politikusok irányítják. A politikusok pedig sokszor nem ismerik a komplex gazdasági összefüggéseket, de ha ismerik is, számukra a rövid távú célok a legfontosabbak, hisz választásokat nem sok év múlva, hanem legtöbb 4 év múlva kell nyerni, azt pedig akkor a legkönnyebb, ha az állampolgárok ma boldogok, azt úgysem tudják, hogy a mai boldogságuk nem hosszú életű, mert intézkedéseik hosszú távon rájuk nézve sem lesznek rózsásak. A közgazdászok pedig leginkább hosszú távú egyensúlyokban gondolkoznak, és azokat kérik számon a kormányzaton. Látható, hogy a rövid távú erőltetett, túlfűtött növekedésnek meglesz a hosszú távú haszonáldozata, és ez az amiért érdemes kongatni a harangokat. Időnként hangosabban is, mint föltétlenül szükséges lenne, hátha úgy meghallják.


A közgazdászok hisznek az úgynevezett anti-ciklikus gazdaságpolitikában, ami annyit tesz, hogy a kormányzatnak vissza kell fogni a költekezését pozitív gazdasági konjunktúrában (ugyanis ilyenkor a túlfűtöttség úgyis hiányhoz vezet), és növelni kell a kormányzati kiadásokat olyankor, mikor a gazdaság egy negatív konjunktúrába ér. Tudva levő, hogy a gazdasági válságok törvényszerűen ismétlődnek (gyakorlatilag korrekcióként hatnak), és ha a kormányzat tücsök, és nem hangya módjára viselkedik, fázós lesz a tél. A kormányzatok pedig jellemzően tücskökként viselkednek, a közgazdászok pedig a hangya magatartását kérik számon. Fejlett demokráciákban a lakosság is megköveteli a kormányzattól a felelősségteljes magatartást, de relatív fiatal demokráciákban a harang kötele kizárólag a közgazdászok kezében van. Ők meg kongatják, hogy télen ne fagyjunk meg.


Megjegyzés: A szerző közgazdász, de jelen eszmefuttatás nem közgazdászoknak íródott, így számtalan egyszerűsítést tartalmaz,és a gazdaságpolitikának csak a jövedelempolitikát érintő aspektusait boncolja. A törvényszerűségek megértéséhez bizonyos hatásokat teljesen figyelmen kívül hagy. Az alapösszefüggések azonban adottak és képesek felhívni a figyelmet a gazdaságpolitika olyan aspektusaira, melyek valóban aggodalomra adhatnak okot.

Főtámogató:

© 2020 Éter - Érted.