Nyolcvan év és egy szellemi örökség felfedezése

Valamelyest idegennek, kifürkészhetetlennek és hatalmasnak tűnt az egész. Csapatként kellett együtt dolgozzunk azért, hogy azt a rengeteg értéket egy elfogadható formában be tudjuk mutatni a világ szeme előtt. A járvány miatti kialakult nagy buktatók ellenére se álltunk meg, tanáraink biztatására új ötletekkel álltunk elő. Végül aztán megalakult a Kántoresque.

Mihály Kriszta Kinga


https://kantoresque.wordpress.com/


Kántor Lajos (forrás: kantoresque.wordpress.com)


Legelőször 2019 őszén adatott meg a lehetőség egy projekt segítségével, hogy két szakkollégium egyesüléséből (a Láthatalan Kollégium és a Spectator Média Kollégium) feltárjuk Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus és szerkesztő bőséges hagyatékát. Kántor Lajos 1937-ben született Kolozsváron és itt is hunyt el 2017. július 22-én. A Széchenyi-díjas magyar irodalomtörténész, filológus, kritikus és szerkesztő írói álneve Köves László volt. A Kolozsvári Református Kollégiumban kezdte középiskolai tanulmányait, majd a 2. számú Fiúközépiskolában érettségizett 1954-ben. A Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1959), majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen doktorátust, 1979-ben. 1959-től kezdődően rendszeresen publikált a Korunkban szerkesztőként, majd főszerkesztőként, MÚRE-elnök, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, a Kolozsvár Társaság elnöke, az Anyanyelvi Konferencia társelnöke, az MTA tagja is volt. A kommunizmus alatt nacionalizmussal és kozmopolitizmussal vádolták meg, hiszen ötvözte írásaiban a modernséget, a hagyományok tiszteletét, a konzervativizmust és a szabadelvűséget is. Hitt a magyarsághoz való tartozásban, a magyar nemzet és kultúra egységének elméletében és a magyar művelődés gazdagításában. Több mint hetven kötetet írt és szerkesztett, amelyekben mindig is igyekezett közérthetően megragadni az olvasó figyelmét.


Célunk az elejétől fogva az volt, hogy megmutassuk ezt az örökséget nem csak azoknak, akik jártasak az irodalmi, netán közéleti és művészeti témákban, hanem azoknak is, akik minden szempontból tájékozatlanok ebben a közegben, azért, hogy tisztában lehessenek a múltbéli társadalmi és kulturális változásokkal, életformákkal és értékrendekkel.


Körülbelül másfél évvel ezelőtt a hagyatéknak egy részét sikerült testközelből is megtekinteni.

Csodálatos és egyszerre felemelő érzés volt látni megannyi személyes tárgyat, plafonig érő polcokat roskadásig megtelve könyvekkel, levelezésekkel teli dossziékat, festményeket és szobrokat. Évek gyümölcse, ismeretségek és barátságok emlékei, valamint rengeteg munka eredménye, Erdély 20. századából egy-egy darab, mind egy helyen s egységben. Kíváncsian bújtuk a hatalmas ház minden zegzugát, ahol Kántor Lajos utolsó éveit töltötte. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennünk, tervek kezdtek körvonalazódni és már akkor gyűjtöttük az energiát ezeknek megvalósításához, hiszen láttuk és éreztük ezeknek a dolgoknak a fontosságát.


Roskadásig megtelt polcok és szekrények. (forrás: kantoresque.wordpress.com)


Természetesen ezután a világ felborult, de igyekeztünk tanáraink segítségével alternatívákat kitalálni, hogy ha már mégsem készülhet dokumentumfilm, létezzen egy olyan hely, ahol egységesen megtekinthetőek az eddig elkészült írásaink vagy fotóink. Így született meg a Kántoresque blog a média szakkollégium által, a Láthatatlan Kollégium pedig szöveges tartalmakkal járult hozzá. Az oldal kezdetleges fázisban van, ennek ellenére meglepődve vettük észre, hogy az emberek érdeklődnek, bíztatnak, mi több, néhány olvasó saját, Kántor Lajossal kapcsolatos képekkel vagy szöveges anyagokkal szeretné gyarapítani a blog tartalmát, hogy minél több nyom megmaradhasson az utókornak munkásságáról, gondolatairól, értékeiről és véleményéről is.

Kicsiny, de annál lelkesebb csapatunk, kísérő tanárainkkal együtt.

(Forrás: a Kántoresque hivatalos Facebook oldala)


Mi addig is tovább folytatjuk ebben az évben a munkát, hogy azt, amit a kezünkbe kaptunk, továbbadjunk azért, hogy mindenki láthassa, mert talán így, ebben a véghetetlenül elmúló világban, marad néhány oszlop, amibe folyamatosan meg tudunk majd kapaszkodni.