A káromkodás vagy a nép hangja, vagy a hatalomé. A hatalom kezében lehet a legrémálomkeltőbb göbbels-i technika, ami az ellenvélemény/ellenfél ellehetlenítésére szolgál. A kisebbség kezében pedig lehet a lázadás utolsó mentsvára, fellélegzés egy hosszú szorongatás után.
Felemás Zokni
Ez az iromány elsősorban egy válasz a kollégám, Markó Balázs Irtsuk ki a trágárságot a közbeszédből című cikkére. Hogy röviden összefoglaljuk, a cikkben amellett érvel, hogy nem megengedhető egy vitában semmilyen trágárkodás, személyeskedés, sértegetés stb., mert bármilyen érdemi vitát értelmetlenné tesz. Én mégis úgy gondolom, hogy egyes helyzetekben fontos szerepe lehet egy nagyobb szabású társadalmi vitában egy jól irányzott káromkodásnak és más típusú tiszteletlenségeknek és ez a téma, szerintem, meglepően szorosan kötődik a napjainkban zajló Black Lives Matter tüntetés-sorozathoz. Erre a válaszcikkre tekinthetünk ugyancsak az egészséges társadalmi vitáknak a részeként, mert szerintem érdemes az érem másik oldalát is megnézni. Ha más nem, kedves olvasók, tekintsenek rám, mint az ördög ügyvédjére.
Egy kicsit le szeretném szűkíteni a témakört, az általános modortalanságról a trágárságra és a káromkodásra és bővíteni a közbeszéd fogalmát a széleskörű társadalmi párbeszédre, beleértve kortárs művészetet és társadalmi megmozdulásokat.
Úgyhogy kezdjük azzal, hogy:
A trágárságnak és a káromkodásnak hatalma van
...persze ha mértékkel és a megfelelő helyen használjuk a közbeszédben.
Legtöbb esetben olyankor illetlenkedünk éktelen nyelvezetünkkel, ha a mondandónkban valamit, idézőjelesen, alá akarunk húzni. Így például az első írásos káromkodásunk I. Lajos idejéből származik, akinek katonái, bosszúból, igen kegyetlen sorsot vetítettek elő ellenfeleiknek, azzal a mottóval, hogy: “Veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket”. Ez egy olyan sikeres szöveg volt, hogy a latin krónikákba belekerült magyarul: „Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh”.
Ez nem is újdonság, ha a nemzetérdek megkivánta, már Petőfi is tudta, hogy ha oda kell tenni a pontot az i-re, akkor nem árt egy kis káromkodás, hogy azzal erősítse meg az üzenetét. A Mit nem beszél az a német… című versében finoman így fogalmaz:
Háborút küld a magyarra,
Országunkat elfoglalja.
Foglalod a kurvanyádat,
De nem ám a mi hazánkat!…
De nem ő volt az egyetlen írónk, aki egy kicsit alátámasztotta a mondanivalóját, ha kellett. Kosztolányi is diszkréten üzent Karinthynak a Nyár, nyár, nyár című versében:
Nyár,
A régi vágyam egyre jobban
Lobban,
De vár még, egyre vár.
Kár
Így késlekedned, mert az éj setétül.
Az élet
Siralmas és sivár
Enélkül.
Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
Görcsök
Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.
Mostan hajolj feléje.
Közel a lázak kéjes éje.
Akarod?
Remegve nyújtsd a szájad és karod.
Itt ez ital illatja tégedet vár.
Nektár.
Te
Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg.
Idd meg.
A kérdés rögtön felmerül: hogy lehet használni ezt a hatalmat, ami a trágárságban és káromkodásban rejlik? Lássunk egy pár példát amikor sikeresen alkalmazták közvitákban ezt a tiltott muníciót.
Amikor káromkodni jó
A 70-es években a mélyen tisztelt brit parlament, például, a magasröptű erkölcsi, viselkedési és magatartási szabályaival (amiről Markó Balázs kollégám is írt) kényelmesen fittyet hányt a lakosságának szükségleteire. Bár mindkét nagy párt, a munkáspárt és a konzervatívak is, volt kormányon abban az időben, mindkettő hasonló politikát folytatott: a korszakot privatizáció, korporatizmus és a felső osztályok számára előirányzott jóléti programok jellemezték, illetve gazdasági válságok, részben a volt gyarmatok felszabadulásának köszönhetően. 1975-től 1978-ig a munkanélküliségi ráta 24%-ról 36%-ra, míg az infláció 10% fölé emelkedett, az emberek pedig elégedetlenek voltak. De hogyan lehet kritizálni egy olyan kormányt, ahol mindenki a lordság erkölcsi fölényével nézi le az alsó osztályokat, ahol a legnagyobbak voltak a problémák?
Erre az általános felháborodásra született meg a punk mozgalom az Egyesült Királyságban. Ez a zenei és társadalmi mozgalom, amit elsőként a Sex Pistols, a The Clash és a Ramones együttesek képviseltek, összefogták az általános társadalmi frusztrációt, és beleordították a lehető leghangosabban az éterbe (kac-kac), politikailag szélsőbaloldali nézeteket vallottak, főként anarchizmust. Céljuk a polgárpukkasztás volt, a társadalom felrázása és felháborítása. Ehhez a legkézenfekvőbb eszköz a trágárság, káromkodás és általános tiszteletlenség volt, az ideálok és szimbólumok lerombolása. Szembementek minden társadalmi elvárással úgy öltözködésben, mint viselkedésben, zeneileg és mondanivalójukkal. Talán a leghíresebb dal ebből az időből a God Save the Queen című Sex Pistols-mű, ami az azonos című brit himnuszra utal. Szövegében deszakralizálja a királyi koronát, elítéli a esztelen patriotizmust és a szám utolsó részében azt ismételi, hogy ennek így nincs jövője.
God save the queen
The fascist regime
They made you a moron
A potential H bomb
Isten mentsd meg a királynőt
A fasiszta rezsímet
Idiótát csináltak belőled
Egy potenciális Hidrogénbombát
Részlet a God Save the Queen című Sex Pistols számból
A 80-as években tovább romlott a helyzet a Margaret Thatcher vezette konzervatívok kormányzása alatt. A társadalmi feszültségek odáig vezettek, hogy az ír nacionalisták elkezdték aktívan terrortámadásokkal fenyegetni az Egyesült Királyság épségét. Így, az írek és a punkok társadalmi nyomására végül mind a két párt alkalmazkodott a társadalom elvárásaihoz egy kicsit. Manapság a 70-80-as évek punk mozgalma az egyik legsikeresebb modern újbalos, alulról építkező mozgalomnak számít és a zenei stílus a mai napig egy népszerű műfaj.
Hasonló helyzetről beszélhetünk az Amerikai Egyesült Államokban, ahol a kisebbségben élő feketékkel szemben évtizedek óta negatív irányú megkülönböztetés zajlik. Egy fontos pillanat viszont ebben a periódusban az, amikor a könnyűzenében megjelentek a lázadó dalok. 1988-ban az NWA nevű rapegyüttes megírta az egyik legikonikusabb rap számát, a Fuck tha Police-t, ami az amerikai feketék ellen túlzott erővel fellépő és diszkrimináló rendőrséget kritizálta, a mai napig a tüntetések szlogenjeként van használva. A cím nemes egyszerűsége miatt rezonál az emberekkel, és a legalapibb szinten fejezi ki pár szóval az emberek frusztrációját, ezért 30 év után is egy könnyen skandálható „catchy” szlogen maradt, ahogy a szám üzenete is változatlan és aktuális.
Bár egy kissé átalakították Defund the Police skandálássá az utóbbi időben, hogy konkrét cselekvéssé alakítsák a lendületet, a szám népszerűsége nem apadt, sőt, a hallgatottsága megduplázódott az utóbbi időben.
De miért is káromkodunk egy közvitában?
Hogy erre válaszoljunk, próbáljunk megérteni valakit, aki egy civil diskurzusba beledob egy kis trágárságot. Ilyenkor a bűzös szagú beszéd szerepe tulajdonképpen a tisztelet és a hitelesség megvonása a beszélgetőtárstól vagy az ellenvélemény megtestesítőjétől.
Hadd mutassak egy példát: Kapcsoljuk be mondjuk a HírTV-t bármelyik vasárnap este és kaphatunk egy hasonló eszmefuttatást:
Ebben a videóban Bayer Zsolt, a nagy megmondóember, többek között egy 17 éves lányt egy „szerencsétlen, nyomorult rohadt kis proli”-nak nevez, ellenzéki politikusokat pedig „csőgörények”-nek, „rügyvedt pofájú” és „becstelen, aljas gazember”-nek, az átlag ellenzékieket pedig „sehonnai no-name dupla-lumpenprolik”-nak nevezi, mind egyetlenegy adásban. Nyilván itt Bayer célja az ellenfelének a hiteltelenítése. Ha az ellenfél egy rohadék vagy egy csőgörény, akkor nincs is kivel beszélni, nem? Az általános tiszteletbeli szabályokkal szemben, ahol a trágárt és a káromkodót elítéljük, itt hallgatóság a trágárkodó oldalán van, ettől viszont megfordul a status quo. Hiába Bayer a közönséges, a hallgatóság fejében az ellenfél veszíti el a hitelességét.
Szerencsére Bayer Zsolt nem az egyetlen zseni, aki felfedezte a trágárságnak ezt a szerepét.
Ez szoros ellentétben áll azzal, ahogy a punkok vagy az NWA használták a trágárságot. Ők az elnyomott pozícióból - ahol már minden demokratikus és civil próbálkozás megbukott - folyamodtak oda, hogy kiprovokálják a meghallgatást, azzal, hogy a tisztelet megvonásával, a beszélgetőpartnert lehozták az állítólagos saját szintjükre.
Nem lehetne mégis káromkodás nélkül?
Fontos megérteni, hogy a trágárság-hiteltelenítés kapocs egy kétirányú utca. Ha sikerül másféleképpen hitelteleníteni egy vitapartnert, akkor az felér egy káromkodással, ami a társadalmi választ illeti.
Ilyen hiteltelenítő helyzetben a #alllivesmatter ugyanazt a szerepet kivánja betölteni, mint a káromkodás Bayer Zsoltnál: hogy elhiteltelenlítse és elkorcsosítsa az eredeti üzenetet, anélkül, hogy szalonképtelen nyelvezetet használt volna: a #blacklivesmatter, ami nem azt kívánta mondani, hogy csak a feketék számítanak, hanem, hogy az ő életük is számít. Így hirtelen az a mozgalom, ami egy 3-400 éves konfliktus ellen jogosan lép fel, úgy van beállítva, mint egy kirekesztő kezdeményezés, mintha az lenne a társadalmi normáknak nem megfelelő,„virtuális káromkodó”.
Ez a technika a náciknak is nagyon jól működött: az ária-nemzetség felsőbbrendűségéhez nem lett volna méltó trágárkodni, de „szerencséjükre” másképp is lehet hitelteleníteni:
Itt van például három antiszemita náci propaganda poszter, egy csúnya szó sincs rajtuk, de a hiteltelenítés tisztán kivehető.
Jójó, de akkor mikor és ki káromkodhat?
Innen látjuk, hogy nagyon számít, hogy ki és milyen céllal használja a káromkodást, mint eszközt. A káromkodás vagy a nép hangja vagy a hatalomé. A hatalom kezében lehet a legrémálomkeltőbb göbbels-i technika, ami az ellenvélemény/ellenfél ellehetlenítésére szolgál. A kisebbség kezében pedig lehet a lázadás utolsó mentsvára, fellélegzés egy hosszú szorongatás után. Lehet trágárkodni és káromkodni, és lehet ezeket a mások szájába adni akkor is, ha nem is az volt annak célja.
Na de mit is akarok ezzel mondani? Nyilván nem szeretném én sem, ha a politikusaink egymást szidnák, köpködnének és verekednének a parlamentben, mert nem hiszem, hogy az produktívabban oldaná meg a problémáinkat, mint a civil vita. Bár néha meglepően szórakoztató tud lenni.
Bunyók a parlementekben a világ a körül
Amit fontos észrevenni, hogy a szavaknak annyi erejük van, amennyit adunk nekik, és ez is egy kétélű dolog. Elsősorban a káromkodás és trágárság csak akkor zavar, ha zavartatni hagyjuk magunkat általa.
Másodsorban, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a káromkodás a tisztelet és a hitelesség ellenszere, így néha azt is meg kell vizsgálnunk, hogy kinek jár és kinek nem a tisztelet. Jár-e bárkinek alapból több tisztelet, mint másoknak? A rendőröknek, mert állítólag minket védenek? A királynőnek, mert arra született?
Én azt mondanám, hogy nem. Sőt, eltörölném a magázódást, meg a tisztelet bármilyen nyelvi formáját. Nincs semmi haszna, csak konfliktushoz vezet. Erről talán majd egy másik cikkben…
Addig inkább csak szitkozódom azoknak, akik megérdemlik:
A cica rúgja meg!