top of page

SZÉKELYFÖLD, SZOBROK, SZAVAZATOK

Egy ideig úgy tűnt, hogy a férfi felülkerekedett a nőn, a politikus a szakember(ek)en, a szavazat a szellemiségen, a politika pedig meggátolta a kultúrát.

írta egy húszas évei közepén járó, sovány fiú, Domokos Ferenc


Prológus

„- Ki is az a kistermetű, sovány fiú a másik asztalnál?

- Nem tudod? Pedig elég sokszor jár ide kávézni. Egy kisvárosban született, húszas évei közepén jár, és több ízben színészkedéssel, sőt egyszer katonasággal is próbálkozott, majd először a sajtóban, egy divatlapnál talált mondhatni biztos állást, aztán feleségül vette a még tizenéves kedvesét (igaz, időközben másnak is megkérte a kezét). Mondjuk szövegei tényleg óriási népszerűségnek örvendenek. A politikától se tartja távol magát, sőt sokak szerint egészen radikális véleményei vannak, de még hangoztatja is ezeket …”

A két előbbi replikában felvezetett férfi lehetne igazából bármelyikünknek is ismerőse, akivel valóban gyakran összefutunk az egyik népszerű központi kávézóban, legyen az volt osztálytárs, jelenlegi szomszéd vagy jövőbeli munkatárs. Lehet viszont az alsóhangon több, mint 300 emlékművel megtisztelt magyar nemzeti költő és forradalmár, Petőfi Sándor is.

Millióegy ok lenne Petőfiről írni, nem is beszélve arról, hogy idén 200 éve, hogy megszületett: irodalmi nagyjaink között ő az a költő, aki rövid élete ellenére hozzáfoghatatlan mitikus szerepet tölt be a magyar nemzet emlékezetében, sőt valószínűleg a legklasszikusabbnak nevezhető, leginkább ismert irodalmi szerzőnk – ha az iskolában, ha otthon a család berkein belül, de minden magyar korán találkozik Petőfi Sándor nevével. Sőt, más szomszédos vagy velünk együtt élő nemzetek is ismerik: elvégre, ő „a magyar Eminescu”.

Történt tehát, hogy Kárpát-medence-szerte születésnapi ajándékkal, sőt meglepetéssel készültek, készülnek a költő emlékezetének: a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum például „Petőfi szabadnapot” szervezett. Székelyföld se maradhatott ki az ünnepi sorozatból: Székelyudvarhelyen Magyar vagyok – Petőfi 200 címmel képzőművészeti kiállítást láthatnak, Csíkszeredában lemez- és könyvbemutatót hallgathattak az érdelődők, Sepsiszentgyörgyön pedig teljes programsorozattal készülnek, mely július végéig tartana, a hab a születésnapi tortán pedig egy, a költőnek dedikált teljes alakú szobor lenne. Ahogyan baráti társaságainkban viszont dilemmát okozhat a születésnapi ajándék kiválasztása, úgy erre a bonyodalomra, ebben a kissé kiterjesztett, sokszor kevésbé barátinak érzékelt társaságban is sor került.

A részleteket valószínűleg mindenki ismeri vagy legalább egyszer olvasta felszínesen a releváns cikkek címeit, viszont a lényeg felelevenítése kedvéért, röviden: 2022. augusztusának elején kiírják a pályázatot, melynek elbírálója egy szakmai zsűri lesz; a zsűri meghozza a döntést, Gergely Zoltán tervét választva; az eredményről hitelesen tájékoztat Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, közösségi oldalain, melyeket azonban cserébe számos, ritkábban kritikának nevezhető hozzászólás, általában viszont mocskolódásnak minősülő komment lep el úgy a sepsiszentgyörgyi lakosok, mint „anyaországi” (Erdélyből elszármazott vagy annak sorsát szívükön hordozó…) polgár részéről.

A kritikák általában arra vonatkoztak, hogy a tervezett sepsiszentgyörgyi Petőfi… hát, nem állna valami szilárd lábakon vagy, ha mégis, azok vékonynak hatnak. Természetesen, a véleményüket hangoztatók egy ettől eltérő nyelvezetet használtak. A szerintem legjobbakat a cikk végén mellékelem, viszont addig is elégedjünk meg a „sáska”, „Süsü” és „XXI. századi szivárványgyerek” fogalmakkal szemléltetésképp. Utólag a szobrász, Gergely Zoltán, a Krónikának elmondta, hogy természetesen maga a végső szobor kidolgozottabb lenne: a makettre túl kevés ideje volt, illetve ezen felül is: „a legjobb makettet is lehet javítani és kell is”. [1] Bármennyire is hangos nevetésre bíróak ezek a hozzászólások, és hiába gerjesztette egyik „beszólás” a másikat (legyen szó elutasító, de akár kevesebb, támogató megjegyzésről is), nem lenne szabad megfeledkeznünk arról, hogy mindez nem tekinthető népakaratnak, tömeges konszenzusnak, hanem sokkal inkább a hevesen gépelő Facebook népe szűk metszetének, egy hangos kisebbségnek.

A válaszokra való válasz az eredményhirdetést követően jött is, Antal Árpád mintegy Pilátus-szerűen, kezeit mosva jelentette be: „Egy szakmai grémium által meghatározott sorrendet soha nem fogok megváltoztatni …”, de most megteszi: új, módosított kiírást tesznek közzé. [2]

A döntést a Facebook-hozzászólások ezúttal üdvözölték, láthatóan visszaállt a béke és nyugalom Székelyföldön, a kicsit is új vagy csöppnyit is más szelét elöljáróink, a nép szavára hallgatva ismét távol tartották az Anatevka-féle szent hagyomány földjétől.

„Csupán” néhány hang engedne másra következtetni: például Vetró András háromszéki szobrászművészé, aki a (korábbi?) zsűri tagjaként állítja, hogy „Nem volt helyes lépés engedni az utca nyomásának és új pályázatot kiírni.” [3] Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi székhelyű EMŰK (Erdélyi Művészeti Központ) nyugdíjba vonult igazgatója szintén a nyertes szobor mellett foglalt állást, a helyzetet egy épületéhez hasonlítva, ahol szintén nem a lakosság dönt annak kinézetéről. [4] Véleménycikket írt Kós Anna, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem dékánja is, aki az önkormányzat döntését egyfajta visszatérésként látja az olyan időkhöz, amikor a művészet a politikumnak alárendelt, háttérbe szorított szerepet foglalhatott el csak és kizárólag, sőt szerinte az efféle incidensek egyenesen a művészeti szakképzés, így az egyetem létjogosultságát is megkérdőjelezik. [5]

Kiss Judit tolmácsolásában olvashatjuk a nyertes (?) szobrászművész meglátásait, reakcióit is, aki együttműködésre kész, nyitott lenne a szobor megvalósítása kapcsán: „A figura cingárságához nem ragaszkodom annyira, ezt a vonást árnyalnám, emberesebbé tenném.”, bár lényegi, jelentésbeli változást nem eszközölne: az általa elképzelt Petőfit se szablyával, se kiálló bajusszal, vagy vitézkötéses öltözettel nem ábrázolná. [6]


Gergely Zoltán nyertes szoborterve


Politika és Petőfi

A sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal döntése egyeseknek szokatlan, másoknak kevésbé újkeletű lehet – noha nem azért, mert a sepsiszentgyörgyi városvezetés eddig hasonló hibákat követett volna el (szó sincs erről, sőt talán…), hanem mert a politikum természetesen közel tartja magát (vagy magához tartja közel?) a nemzeti öntudat, emlékezet és kultúra eszközeit saját célja érvényesítése érdekében is: például nem meglepő, hogy az 1949 utáni, szocialista Magyarországon Petőfi posztumusz kiadott művét, Az apostolt műfajilag szocialista eposznak definiálták. Bár meredek lenne ezt egyénértékűvé tenni azzal, hogy egy önkormányzat a politikai tőkéje fenntartása érdekében adott módon jár el egy szakmai, kulturális kérdésben, a mérlegre igenis felkerülhetne.

Egy 21. századi modern, képviseleti demokrácia politikai berendeződése, de még vállalatok működése, sőt egyszerű emberek mindennapi élete is alapvetően épülne mindannyiunk érdekében arra a gondolatra, hogy időnként beismerjük: adott területeknek nem vagyunk abszolút, megkérdőjelezhetetlen ismerői, neadjisten szakértői. A fűtési szezon megkezdése előtt (hacsak nem vagyok vízgázszerelő, tisztelet a kivételnek), nem én magam ellenőrzöm le legjobb belátásom szerint a lakásomba szerelt központi fűtőrendszert, hanem megkérek egy lehetőleg tapasztalt, de legalább megfelelő képesítéssel rendelkező szakembert, hogy ezt tegye meg – ha nem is azért feltétlenül, hogy szomszédjaim ne repüljenek az égbe, hanem hogy én magam ne végezzem darabokban. Voltam és jelenleg is vagyok egyetemi hallgató és bár fiatalként néha az élet megannyi dolga közül a tanulmányaim tűntek a legkevésbé izgalmasnak, nem merészkednék azzal a kezdeményezéssel, hogy minden hallgató magának állítsa össze a saját tantervét, tananyagát. Ezzel szemben ki-ki céljaihoz mérten adott szakemberekre bízza magát: oktatásszervezőkre, akadémikusokra, az adott terület és szakma tapasztalt személyiségeire. Az eredményes politikusok is körülveszik magukat a szakemberekkel, tanácsadókként alkalmazva őket, vagy éppenséggel kiszervezve például a városnapok lebonyolítását egy rendezvényszervező cégnek: megfelelő szakemberek esetén ezek mind eredményekhez vezetnek. Azok pedig, akik nem hallgatnak a saját szakembereikre, könnyen úgy járhatnak, mint Törökország, ahol az elnök, Erdoğan, a magas infláció és minden ehhez kötődő emberi ismeret ellenére, a kamat csökkentéséért harcol, egy év alatt szinte megduplázva a törökországi fogyasztói árakat. [7]

A sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal tehát természetesen helyesen járt el, amikor kiírták az első pályázatot, viszont nagyot hibázott, amikor bejelentették, hogy a „visszajelzések” alapján egy következő, az előbbit felülíró kiírásra fog sor kerülni (amely ezidáig még nem történt meg).

Sőt, a pályázat lebonyolítói se tudnak az új kiírás részleteiről: Ferencz Csaba, a Hármas Alapítvány elnöke elmondta, hogy érdeklődésük ellenére nem kaptak még választ. Illetve kifejtette: a szobor nem (pusztán) ábrázolása egy személynek, hanem egyúttal és talán még inkább egy üzenet a mának, valamint a jövőnek. [8]

Kérdés marad akkor, hogy ha már ennyi releváns szerepű, szaktudású, elismert, de nem döntő pozíciójú személyiség tette szóvá a pályázat érvénytelenítésének helytelenségét, a döntéshozók mégis miért járhattak el úgy, ahogyan – főleg, ha köztük is van olyan, akinek feltehetően lenne mit mondani a témáról: nem csak politikusként, de szakértőként, szobrászathoz közel állóként is?

Ugyanis nem titok, hogy Sepsiszentgyörgy alpolgármestere, Vargha Fruzsina, művészettörténész: főként a közösségi oldalakon fellelhető, közzétett tartalmai bőven engednek arra következtetni, hogy a kötelező körök megtételén kívül két valóban fontos ügye akad: az ifjúság és a kultúra. Míg előbbi téma hangos képviseletére mondhatni saját kora, illetve már alpolgármesteri szerepéből végzett ifjúsági és ifjúsággal közös munkája jogosítja fel, az utóbbi esetében erre már felsőoktatási diplomája ad nem csak ürügyet, de okot is, hiszen művészettörténész végzettséggel rendelkezik, így biztosak lehetünk abban, hogy többek között a szobrászat világa emiatt se idegen számára.

A fentieket tudva, jogosan képzelnénk talán, hogy az alpolgármester a közösségi oldalain a szoborállítás ügyét is taglalja, ezzel azonban mi is hatalmasat tévednénk, mivel az eredeti pályázat kiírását népszerűsítő posztokon kívül, valamint azokat követően már semmit nem látni a szobor kapcsán.

Merem azt gondolni, hogy ez csak még inkább megerősítheti bennünk azt a feltételezést, hogy a pályázat ismételt kiírása nem olyasvalami lehet, amivel ő szaktudása alapján egyetértene, sőt! Valószínűleg a releváns szakember-alpolgármester elmondta aggályait, véleményét felettesének, az eredmény viszont valószínűleg már utóbbin múlt. Meg vagyok győződve, hogy hallgatagsága is csak méginkább alátámasztja korábbi feltételezéseim, hiszen amennyiben a polgármester által kihirdetett döntéssel egyetértene, nem lenne akadálya annak, hogy nyilvánosan támogassa is azt. Azonban ellenkezőleg, nem csak a mások által megítélt szakmaiságát törekedhet védeni, hanem a hiteltelenséget is kerülheti.

S bár még nem ért véget a sepsiszentgyörgyi Petőfi-szobor kálváriája, sok vesztesünk van: egyelőre a zárkózottak kevese legyőzte az értelmezést keresők sokaságát, a hangos, vulgáris kisebbség a diszkrét többséget. Egy ideig úgy tűnt, hogy a férfi felülkerekedett a nőn, a politikus a szakember(ek)en, a szavazat a szellemiségen, a politika pedig meggátolta a kultúrát.

Viszont jelen szöveg befejezése napján, sőt még annak korrektúrázása előtt érkezett egy hír, amelyet képtelenség lenne kihagyni, így jelen bekezdést is mondhatni utólag szúrom be: a sepsiszentgyörgyi helyi tanács RMDSZ-frakciója felkérte Antal Árpád polgármestert, hogy a nyertes pályamunka módosítását támogassa egy új kiírás helyett, majd ő maga is bejelentette, hogy a lakosság és a szakma igényeinek figyelembevételével, a művésszel egyeztetve módosítandó eredetileg nyertes szobrot fogja támogatni. [9]


Eszmefuttatás

A művésznek sohasem volt feladata megfelelni a mindenkori közízlésnek: sőt, mondhatni ennek ellenkezőit vonultatja fel korszakról korszakra az a művészettörténeti kánon, amelyet, ha felszínesen is ugyan, de valamennyire mindenki ismer, akár elismerő, akár megvető érzelmekkel gondol rá.

Mégis, azt se mondhatjuk, hogy Gergely Zoltán műve egy kifakasztóan absztrahált és sokszorosan ki-beforgatott újraértelmezése lenne az egyébként megszokott Petőfi-alaknak. Abba ne is menjünk bele, hogy egyáltalán szükség van-e még 2023-ban hasonló jellegű, teljes alakos, „fontos személyiségeket” ábrázoló köztéri szobrokra. Viszont kétségtelenül állíthatjuk azt, hogy egy Petőfire vetett, nem csak szemlélő, de értelmezni is merő tekintet: miszerint Petőfi Sándor nem csak vagy leginkább nem egy kivont karddal, a szabadságért vakmerően csatába vonuló vitéz, aki fizikai erejének, harcbéli ügyességének köszönheti, hogy neve mindmáig ekkora becsben fennmaradt úgy a magyar irodalomban, mint történelemben, hanem annál jóval több: olyan fiatal, aki szellemi munkája, művészete révén egész nemzetet tudott és tud a mai napig hol a szerelemre, annak örömeire és fájdalmaira ráébreszteni, könnyet csalva olvasója arcára, hol pedig egy nép egyenlőtlenségéből és szabadsághiányából szít forradalmi tüzet és jogos felbőszülést kortársai cselekedeteibe, nekünk pedig a rájuk megemlékező lelkünkbe. Ez az, ami csodálatra méltó módon, de kiakasztott számottevő mennyiségű, bár valahol ismételten kisebbségben levő, de hangos, átlagos székelyföldi (mentalitású) polgárt, aki úgy néz ki, hogy inkább szeretné azt, hogy ő maga vagy gyermeke példaképe inkább egy tűzről pattant, kivont kardú és hagyományosan pödört bajszú férfi legyen, mintsem egy, a gondolatokkal és szavakkal mesterien bánó, másokat nemes ügyekben maga mellé állító fiatal, neadjisten művész, sőt egyenesen költő.


Csíki eset a Tartuffe plakáttal és a papsággal

Mondjuk az is lehet, hogy minden eszmefuttatás hiábavaló vagy legalább nem kellene meglepődnünk, hogy a tömeg, valamint az erdélyi (vagy akár romániai) társadalom valamelyik hatalmat képviselő, gyakorló rétege odaszól nem csak az egyszerű hétköznapoknak, hanem egyenesen a kultúrának is: lassan egy éve történt ugyan, hogy a közel 400 éve bemutatott Molière darab, a Tartuffe (amely nem mellesleg egy látszólag vallásos, valójában álszent szereplőről szól ugye) Csíki Játékszín által színpadra vitt változatának plakátját sértőnek találták a hívek, akik szóltak az egyházi vezetőknek, akik szóltak a színházat fenntartó önkormányzatnak, aki szólt a színháznak, akik szóltak a marketing osztálynak, hogy szükség van egy új plakátra, amely nem szól akkorát, mint a korábbi, sértő változat. A Játékszín igazgatója, Veress Albert azt nyilatkozta, hogy nem szóltak bele működésükbe, elvégre ők se szeretnék megsérteni saját közönségük, közösségük… [10]


A régi és új plakát


Búcsúzóul

Talán találó is Petőfihez és emlékezetéhez ez az egész, már sajtóban is „Petőfi-ügyként” ismertté vált incidenslánc: bár valószínűsíthető, hogy elesett a fehéregyházi csatában, ennek körülményeit nem tudjuk pontosan – nem hiába találkozhatunk néhány évente főműsoridejű híradásokban olyan riportokkal, melyekben kutatók, történészek esküsznek mindenre mi szent, hogy Petőfi Sándor szlávos, eredeti vezetéknevéhez hűen élt az oroszoknál boldogan, míg meg nem halt.

Kevés dolog biztos (lásd egy pályázat nyertes pályamunkájának sorsa esetében is), viszont ezek közé tartoznak a következők: Petőfi szomorú végzete ellenére, szerencsére legalább nem érte meg a szobra fölötti perpatvart – feltehetően inkább szeretne egy némi művészi értelmezéssel is bíró szobrot magáról, mint a hatalomban levő politikusoknak néhány bebiztosított szavazatot. Emlékezete viszont biztosan halhatatlan, nem hiába lett hirtelen mindenki ádáz feladata annak „védelme” a művészek és a szakmaiság fenyegető karmaitól. Isten éltessen, mindenki Petőfije: boldog 200. születésnapot és több szerencsét a következő 200 szoborral (merthogy fogadok, hogy lesz még ennyi)!


Ui. 1.: Azoknak, akik kiábrándítónak tartották a nyertes Petőfi-szobrot, határozottan ajánlom a szintén sepsiszentgyörgyi EMŰK (Erdélyi Művészeti Központ) meglátogatását. Feltehetően eddig nem kerítettek sort erre, viszont ezt követően hátha egy félig-meddig magánkézben levő (modern!) művészeti intézmény létjogosultságát is megkérdőjelezik „nem tetszik” alapon.

Ui. 2.: Azoknak pedig, akik szeretnék hordani a sepsiszentgyörgyi Petőfi-szobor keresztjét, a kálvária Kolozsváron folytatódik egy kocsmában szervezett beszélgetésen. Én ott leszek!


Jaj, és az ígért tragikomédia-adag…


Székely János Jenő Petőfi-értelmezése:


És a hivatali kommentfal gyöngyszemei:

Teréz: Petőfinek görbe lába volt. Vándorszínész korában egy alkalommal, amikor harisnyában jelent meg, a közönség kinevette.

Judit: Olyan vékony mint a nádszál

(másik) Judit: Ez a szobor a költő életművének és emberi eszmeiségének megcsúfolása, amolyan irodalmi Süsü...vagy xxi. századi szivárványgyerek...

Sándor: Tisztelt Polgármester Úr! Tegyünk hozzá vagy tíz kilót és egy kis bajuszat? Gondolom őn sem ismerte jobban mint én!

László: Már a szobrászatba is begyűrüzött a hülyeség ! Ez egy vízfejű lábújhegyen járó sáska, mintsem Petőfi ! Ha szegény így nézett volna ki, Segesvárnál a látványától is elfutott volna az orosz és az osztrák ellenfél ! Ne tegyék ki sehova , a gyerekek félni fognak tőle !

Egy objektív elemző: Ez lesz az első kard nélküli egészalakos Petőfi szobor szerintem.

Egy igencsak jó meglátású Sándor: Az életet nem vigyázállásba, a múltba révedve éljük le, élre vasalt nadrágban! A köztéri szobrok szerintem nem kell megfeleljenek a közizlésnek, hanem alakítaniuk kell azt. Mert ha nem, akkor csak lesz egy magyar mihályvitezul-unk.

Egy vizuális fantáziájú, de szintén jó meglátású Attila:



További források:

Commentaires


bottom of page