1936, kötöttfogású birkózás
Újonnan indult rovatunkban a sport világát szeretnénk egy kicsit közelebb hozni olvasóközönségükhöz. Lelkesedünk a sport iránt és ezt a lelkesedést hívjuk segítségül a sporttal kapcsolatos élményeink minél hitelesebb átadása érdekében. Nem híroldal tervezünk lenni, csupán egy tér a véleményeknek, az emlékeknek, tulajdonképpen mindennek ami a sporttal kapcsolatos.
Erdélyi fiatalokként fontosnak tartjuk az erdélyi sportélet népszerűsítését. Sportrovatunk első sorozata kiemelkedő erdélyi olimpikonok történeteit mutatja be, párhuzamban az adott sportág akkori kivételes egyéniségeivel.
Magyari Mátyás
Az 1936-os berlini és a 2016-os riói nyári olimpiának van egy nagyon érdekes közös vonása. Az őket követő negyedik évben nem rendeztek ötkarikás játékokat. Bár Rióban még mit sem sejtettünk arról, hogy 2020-ban egy világjárvány olyan méreteket ölt majd, hogy 80 év után ismét olimpia nélkül kell majd megbirkóznunk a nyári hőséggel, Berlinben már tombolt a háború előszele, ami, ha fagyossá nem is, de hűvösebbé tette az általában forró augusztusi napokat.
A nemzetiszocialisták már három éve hatalmon voltak ekkor Németországban. Az olimpiai játékokban elveik népszerűsítésének lehetőségét látták, azt hangoztatva, hogy a zsidó származású sportolók számára nem szabadna lehetővé tenni a viadalon való részvételt. A házigazdák iránti tiszteletből (és sokkal kevésbé ideológiai meggyőződésből), több nemzet sportolói karlendítéssel vonultak fel a megnyitón vagy hallgatták himnuszukat a dobogón.
Lőrincz Márton nem így tett. A magyar színekben induló erdélyi fiú „nadrágszárát fogta végig görcsös kézzel, miközben a Himnuszt hallgatta.” A közvélemény tetszését így nem igazán nyerte el, de a hányatott sorsú fiatalt talán abban a pillanatban ez izgatta legkevésbé.
A – Becze Zoltán szerint – magyar sporttörténet legelfeledettebb, legkevésbé ismert olimpiai bajnoka Korondon született 1911-ben. Édesapját elvesztette az első világháborúban, ebből kifolyólag elemi tanulmányait sem sikerült befejeznie. Családfő nélkül maradt családját alkalmi munkákból igyekezett fenntartani. Nem sokáig azonban, hiszen a katonai szolgálat teljesítése elől menekülve, Magyarországra emigrált. Sportolni csak ezután kezdett. A Parajdról elszármazott székelyföldi Herkules, az 1924-es párizsi ötkarikás játékok ezüstérmese, Keresztes Lajos győzte meg arról, hogy birkózni kezdjen. Keresztes mellett, Kárpáti Károly és Papp László keze alatt nevelkedett és vágott bele így sportkarrierjébe.
A légsúlyú Lőrincz az országos bajnokságokon aratott győzelmei után Magyarországot képviselve aranyérmet szerzett az 1934-es Európa-bajnokságon, Stockholmban, egy évvel később pedig ezüstöt Brüsszelben (mindkettőt szabadfogásban), majd 1936-ban a berlini olimpia következett, ahol már kötöttfogásban indult.
Az 1936-os játékokon egyébként számos újítást vezettek be: amellett, hogy ekkor indult először útjára és égett folyamatosan a játékok alatt az olimpiai láng, ekkor használtak először célfotót az atlétikában és ekkor eszközöltek szabálymódosításokat a birkózóversenyekben is. Eszerint a résztvevők büntetőpontokat kaptak minden mérkőzés után. Csak akkor nem kapott büntetőpontot valaki, ha tussal (azaz nem bírói döntéssel, hanem technikai fölénnyel) múlta felül ellenfelét. Bírói döntéssel megítélt győzelmekért 1, az így elszenvedett vereségekért 2 vagy 3 büntetőpont járt, annak súlyosságától függően. Öt büntetőpontnál az adott versenyző kiesett. A versenyszám nem egyenes kieséses rendszerben zajlott tehát, hanem addig mérkőztek a versenyzők, amíg a büntetőpontok gyűjtögetéséből adódó kiesésekből kifolyólag ketten nem maradtak, akik megvívhatták a döntőt.
Bár az erdélyi ifjú Európa-bajnok volt, közel sem számított esélyesnek a versenyszámban. A közvélemény az előző kiírás olimpiai bajnokát, a hazai pályán szereplő Jakob Brendelt, valamint a szintén piszkosul fiatal svéd Egon Svenssont várta a döntőbe. A kettejük közötti összecsapásra végül az „elődöntőben” került sor, ahol bár a német legyőzte a skandináv fiút, csupán bírói döntéssel sikerült felülmúlnia azt. Ekkor Brendelnek már négy büntetőpontja volt, ez pedig azt jelentette, hogy újabbal „gazdagodik” és búcsúznia kell a küzdelmektől. Svensonnak ez a csúnya vereség is belefért a döntőbe kerüléshez, hiszen addig makulátlan mérleggel rendelkezett.
A svédet a négybüntetőpontos hősünk várta a döntőben, három győzelemmel és egy vereséggel a neve mellett. A döntő első felében az északi srác uralta a szőnyeget, a végére azonban fordult a kocka. „Küzdelmemben az én jó öreg édesanyámra gondoltam, meg a szülőfalumra, a Hargita aljára, ahol édesanyám imádkozott értem.” - nyilatkozta Lőrincz a mérkőzés után. E gondolatai akkora erőt adtak neki, hogy megfordította a párharcot, az utolsó percben pedig vállra is sikerült fektetnie óriási esélyesként kikiáltott versenytársát. Bár a bírák ekkor nem ítéltek technikai fölényt, a közönség vélekedése ellenére sem, nem sokkal később Lőrinczet kiáltották ki győztesnek.
Az aranyérem mellé a rendezők egy-egy tölgyfacsemetét is ajándékoztak a győzteseknek, hogy azt szülőföldjükön ültessék el. Lőrincz nem akart visszatérni Romániába, bár csalogatni próbálta a sportszakma. Tölgyfacsemetéjét így nem tudta Korondon elültetni, ezért Szentesen tette meg ezt.
Amilyen gyorsan felragyogott Lőrincz Márton csillaga, olyan gyorsan le is tűnt. A következő olimpiai játékok megrendezésének ábrándjait a II. világháború hiúsította meg. Hősünk újra alkalmi munkákból próbálta fenntartani magát, szegénységben élt, cirkuszoknál mutatott be látványos birkózófogásokat. 1948-ban Argentínába emigrált. Családjával nem találkozott Romániából való elmenekülése óta és nem is találkozhatott többé. Néhány nekik címzett levélen kívül, amelyekre sosem kapott választ, nem is létesíthetett kapcsolatot velük. Tüdő- és gégerákban halt meg 1969-ben, Buenos Airesben. Mivel semmilyen hozzátartozója nem volt, a város temettette el. Sírja még ma is az argentín fővárosban található.
1989-ig igen keveset tudtunk Lőrincz Mártonról és azóta sem sokkal többet. Talán ezért is nevezi Becze legelfeledettebb olimpiai bajnokunknak. Szentesen az a tér, ahova a tölgyfacsemetét ültette, napjainkban nevét viseli, csak úgy, mint a szülőfaluja sportcsarnoka.
A magyar birkózásban a Lőrincz név dicsőségét jelenleg is öregbíti a világ élvonalába tartozó testvérpár, a kötöttfogásban 2012-es londoni olimpián ezüstérmes és 2019-ben világbajnok Tamás, valamint ugyanebben a sportágban 2019-ben világbajnoki ezüstérmes és 2017-ben Európa-bajnok Viktor. A testvérpár két tagja összesen hatszor, 2012 óta pedig összesen ötször kapta meg az év magyar birkózója kitüntetést.
Források:
Becze Zoltán (2011): Lőrincz Márton, az elfeledett bajnok (3. rész), Csíki hírlap VI. évfolyam, 207. szám, Online elérhetőség:
https://web.archive.org/web/20150501074146/http://www.szekelyhon.ro/archivum/offline/cikk/111270/lorincz-marton-az-elfeledett-bajnok-(3-resz)# (hozzáférés: 2020. április 25.)
Becze Zoltán (2013): Székelyföldi olimpiai bajnokok, csíki olimpikonok, Csíkszereda Kiadóhivatal, Csíkszereda, 22-32.o., Online elérhetőség: http://adatbank.transindex.ro/html/cim_pdf2327.pdf?fbclid=IwAR06v_dvNTCkJYBCVgaIi7x8pXKprg9T9Uq79_wSxxn7Sspq_AZq1ddpK_g (hozzáférés: 2020. április 25.)