“Abban persze semmi új nincsen, hogy a tömegmentalitás vonzódik a gonoszhoz és a bűnhöz. Mindig igaz volt az, hogy a csőcselék szívesen látja (…) »lehet, hogy aljasság, de nagyon okos«" (Hannah Arendt)
Vencz Balázs
A méltán átkozott és áldott modernitás hajnalán, az angol polgárháború közepette, Thomas Hobbes megírta a Leviatán című művét, melyben tökéletesen megrajzolta annak az új típusú embernek a társadalomról való gondolkodását, amely éppen ezidőtájt kezdett megjelenni a történelem színpadán. Az emberek közti egyenlőséget nem a mindenkiben meglévő észre vagy más hasonlókra alapozta, hanem pusztán arra a tényre, hogy mindenkinek ugyanannyi esélye van megölni a számára veszélyt jelentő egyént. Véleménye szerint az emberek csak önös érdekből szerveződnek csoportokba, és amikor ez az érdek teljesül, maga a csoport is felbomlik. Habár legfőbb célja az volt, hogy az olyan szörnyűségeket, mint a polgár- és vallásháború megakadályozza, nyilvánvaló, hogy gondolatmenete nem pusztán ehhez a nemes célhoz vezet. Az állam feladatát pedig az egyének vagyonának megmentésében látta, ha az veszélyeztetve van. Ez végül a polgárság legfőbb ideológiájává lépett elő, mely a gazdasági profitból nyerte meg magának a politikai és gazdasági hatalmat pár évszázaddal később.
Bizonyára mindannyian emlékszünk arra az érzésre, amikor december hatodikán este édességgel és gyümölcsökkel megtömve találtuk a csizmáinkat. Persze, örültünk az ajándékoknak, de boldogságunk része volt az a tudat is, hogy kapcsolatban vagyunk egy örökké rejtőzködő, csodálatos lénnyel, aki látja minden jó és rossz cselekedetünket. Létezését pusztán az ajándékok ottlétéből vezettük le, és mindent megettünk annak érdekében, hogy ezen a dolgon ne gondolkozzunk el túlságosan, mert ha kiderülne valami turpisság, a mi személyünk is értékvesztésen menne keresztül.
Az összeesküvés-elméletek infantilizmusa láttán minden gondolkodó ember a mágikus létállapotba való visszavágyódástól, egészen a totalitárius eszmék újraéledéséig azokba mindent beleprojektálhat, és talán igaza is van. Az internet és a fogyasztói társadalom szétroncsolta a természetes társadami struktúrákat bla, bla, bla… Egy dolog viszont bizonyos: ők potenciálisan és potenciálisan bárki más elszenvedője egy olyan rendszernek, melyet egy láthatatlan, de konkrétan megnevezhető erő irányít.
Hobbes abba az egyszerre nárcisztikus és paranoid világba vezet be minket, ahol mi totális elszenvedői vagyunk egy olyan világnak, amiből ők maguk is maximálisan igyekeznek profitálni. Kispolgári felháborodottságot leszámítva morálról szó sem lehet azontúl, hogy az egész érvrendszer a köré az egzisztenciális kérdés köré épül, hogy nekem miért van kevesebb, mint a másiknak. Meg sem próbálnak elvi alapokon szembe helyezkedni a hatalommal, nem kérdőjelezik meg annak helyességét, és a dühük egyetlen morális megalapozásaként az a nyilvánvaló tény szolgál, hogy vannak náluk gazdagabbak és erősebbek. A legfájóbb tudat számukra az elégtelen mennyiségű hasznosodás a társadalom kínálta lehetőségekből, és nem valami elvi meggyőződés. Tökéletes példái a hobbes-i embertípusnak, és ha nem is tudatosan, de ők szervezik meg a legjobban azt az összeesküvést, amellyel másokat vádolnak.
Talán egy pillanat erejéig megengedhetjük magunknak azt a nem kevéssé komikus fantáziát is, hogy ezen emberek gyülekezete arra a teljesen jóllakott gyerekre emlékeztetessen, aki anyjától zsarolja ki azt a csokiadagot, amit a Mikulástól várt el. Ugyanakkor ne hagyja magát megtéveszteni, kedves olvasó, hiszen a komikus jelen esetben csak a látszat, amiről jól tudjuk, hogy néha csal. A deprivált ember lelkiállapotának megnyilvánulása ez, melyből hiányzik a szolidaritás és amely az emberi nagyságot sikerben méri, hiszen az állandósultságban megszilárdult félelem egyben beismerése is annak, hogy legyőzték.