Milyen helyzetben is volt a magyar nyelvű oktatás a kommunizmus alatt és hogyan próbáltak a magyarok szembeszállni az asszimilációs próbálkozásokkal? A kommunizmus utáni időszakban Romániában a magyar nyelvű oktatás helyreállításáért hosszú és kitartó harc folyt Erdélyben.
Fischer Anna-Gabriella cikke
Milyen helyzetben is volt a magyar nyelvű oktatás a kommunizmus alatt és hogyan
próbáltak a magyarok szembeszállni az asszimilációs próbálkozásokkal? A kommunizmus
utáni időszakban Romániában a magyar nyelvű oktatás helyreállításáért hosszú és kitartó
harc folyt Erdélyben. Az eredményeket nem könnyen érték el, de a magyar közösség
elkötelezett volt az anyanyelvű oktatás megőrzése mellett. A kommunizmus térnyerése után
a román kormány intézkedéseket hozott be országszerte, melyekkel új értékrendszer
bevezetése volt a cél. Az 1945 januárjától kezdődő időszakban, amikor a Groza-kormány
hatalomra került, az észak-erdélyi iskolák a Központi Tanácsadó Testület irányelvei szerint
működtek. Ez idő alatt a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) vállalta az iskolaügyek kezelését
Észak- és Dél-Erdélyben is, és követelte a magyar nyelvű oktatás helyreállítását minden
szinten továbbá, hogy a magyar nyelvű iskolák ugyanabban az állami támogatásban
részesüljenek, mint a román oktatási intézmények, valamint, hogy a bezárt iskolák újra
megnyílhassanak. A kormány már az elején elismerte a magyar iskolák nyilvánossági jogát és
pénzügyileg támogatta az elmaradt tanári fizetések kiadását.
Az MNSZ első országos kongresszusán, 1945 márciusában nagy örömmel jelentették be,
hogy több dél-erdélyi iskola újra működik. Megnyitották például a nagyenyedi Bethlen
Gábor Kollégiumot, valamint a gyulafehérvári, brassói, aradi és temesvári magyar
középiskolákat. De nem elégedtek meg ennyivel, kérvényezték azt is, hogy a magyar nyelvű
oktatást magyar tanügyi szervek irányítsák. Sőt, magyar tagozatot akartak létrehozni olyan
településeken, ahol legalább 20 magyar iskolás fiatal van. Azt is szerették volna elérni, hogy
azok, akik a háború miatt nem tudták befejezni tanulmányaikat, folytathassák az iskolát. De
aztán jött az augusztus 5-i tanügyi értekezlet Kolozsváron, és rá kellett jönniük, hogy ez nem
lesz egy könnyű harc. A tanárok hónapok óta nem kaptak fizetést, sok helyen nem akarták
visszaállítani a magyar iskolákat, és sok magyar diákot sem engedtek beiratkozni a magyar
osztályokba. Ezért Márton Áron, Erdély római katolikus püspöke levelet írt Groza
miniszterelnöknek, hogy felhívja a figyelmét a magyar nyelvű oktatás problémáira, amelynek
hatására a helyzet javulni látszott az elkövetkezendő két évben.
Ezután jött a 1948-as tanügyi reform, amely teljesen más lapokat osztogatott. Ki akarták
terjeszteni a társadalmi ellenőrzést az egész oktatásra. Az addig egyház által kezelt magyar
iskolákat államosították, és igazodniuk kellett a román tanügyi rendszerhez. Ez azt
jelentette, hogy hatalmas strukturális változásokat vezettek be: például megnőtt a tanító- és
óvónők száma, több műszaki középiskola létesült, az elméleti középiskolák száma csökkent
és a tankönyvek lecserélődtek, vagyis igencsak átszervezték a Közoktatási Minisztériumot. A
közigazgatási szervek teljesen a kommunista vezetés áldozataivá váltak. A következő pár
évben számos olyan személyt börtönbe zártak, akik vezető pozícióban voltak a MNSZ-ben,
vagy akik ismertek voltak a magyar közéletben és az egyházban. Ezek az események teljesen
felborították az emberek elképzeléseit, főleg, hogy bevezették a román-magyar
kéttagozatos rendszert is. Ez azt jelentette, hogy a következő években elkezdték
megszüntetni a már meglévő magyar tagozatokat a műszaki iskolákban, az indoklás pedig az
volt, hogy a magyar diákoknak azonos esélyekkel kell versenybe szállniuk a román társaikkal
a munkaerőpiacon. Az általános iskolákban is bevezettek több párhuzamos osztályt, hogy
javítsák az oktatás minőségét. Azonban ennek következményeként a magyar nyelvű iskolák
száma jelentősen csökkent, ami megerősítette az asszimilációs folyamatokat. Az 1956-1957-
es körzetesítés további csapásokat jelentett a magyar iskoláknak, bezárások és magyar
nyelvű osztályok megszüntetése formájában. Ez a lépés egyre nagyobb politikai nyomást
helyezett a magyar kisebbségre és sokan úgy érezték, hogy túlságosan nacionalista
szempontok vezérelték. Azonban Bányai László, az Oktatási és Művelődési Minisztérium
nemzetiségi főigazgatóságának vezetője lehetővé tette, hogy a magyar diákok
anyanyelvükön felvételizzenek román nyelvű főiskolákra, valamint néhány elméleti iskolát
visszaállítottak.
Ebben a periódusban a sajtóban egyre többet hallhattak a kulturális szeparatizmus
fogalmáról, és ezeknek a megfélemlítő kampányoknak köszönhetően sok tanár távozott, ami
jelentősen gyengítette a magyar oktatási szektort. Ezen kívül, 1959-ben összevonták a
kolozsvári Babeș és Bolyai Egyetemeket, valamint más oktatási intézményeket, hogy
megszüntessék a szeparatizmust. 1965-től kezdődően meghosszabbították a líceumi
képzéseket egy évvel, amelyek időtartama így 12 évesre növekedett. 1968 májusában egy
képviselő, Takács Lajos, beszédében rámutatott, hogy az elmúlt 15 év alatt 1486-tal
csökkent a nemzetiségi iskolák száma. Ez arra kényszerítette a román kormányt, hogy
lépéseket tegyen a magyar oktatás érdekében. Újra kineveztek egy nemzetiségügyi
államtitkárt a Közoktatásügyi Minisztériumba, és új forgatókönyveket dolgoztak ki az iskolai
évfordulók és ünnepségek számára, amelyek szigorúan ellenőrzöttek voltak, de erősítették a
magyar nemzetiségi identitást. Ténylegesen létrejött néhány önálló magyar líceum 1971-től,
de a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum teljes körű magyarrá alakítását a helyi hatóságok
nem engedélyezték. Ennek ellenére a következő évben javultak a magyar oktatási feltételek.
Az 1973-as tanévre nagy hatással voltak a homogenizálási folyamatok, mivel ott, ahol a
nemzetiségek mellett románok is éltek, létszámtól függetlenül kötelesek voltak román
osztályokat is indítani, de a magyar gimnáziumi osztály indításához legalább 25 tanuló
kellett. Ennek következtében a szórványvidékekről végképp eltűntek a magyar általános
iskolák és a Székelyföldön is sok helyen megszűnt az általános iskolák felső tagozata, sorra
létesültek a román nyelvű osztályok és kevesebb humán, de annál több műszaki értelmiség
keletkezett. A nyolcvanas évek durva asszimilációs erőfeszítései során a líceumok és
szakiskolák hatalmas csapások érték. Hargita és Kovászna magyar tanfelügyelőit leváltották
románra, a magyar osztályban végzett diákokat Moldvába és Olténiába költöztették, a
román osztályban végzetteket pedig Hargita, Maros és Kovászna megyébe helyezték át,
emellett Hargita megyében több száz magyarul nem beszélő tanárt neveztek ki. Iskolákat
szűntettek meg és román osztályokat indítottak, kötelezővé tették a román nyelven történő
oktatást és eltűntették az iskolákban a magyar feliratokat, a magyar diákok száma az
egyetemeken pedig évről évre csökkent.
A kommunizmus 44 éve alatt sikerült a magyar diákok oktatásának meggyengítése, minden
ennek megállítására törekvő intézkedés ellenére. Bár kezdetben a küzdelmek nem voltak
hiábavalóak és sikerült óvodákat, szakokat, iskolákat és egyetemeket újraindítani, az idő
előrehaladtával ez egyre kevésbé volt elmondható, elsősorban az erőszakos asszimilációs
folyamatoknak köszönhetően, főleg a Ceaușescu-korszak második felében, amikor a
nemzetiségi oktatás felszámolásával akarták meggyengíteni a magyar nemzeti öntudatot és
megerősíteni a homogenitást.