- 2023. aug. 31.
- 5 perc olvasás

Rendelkezhetünk-e élet és halál felett?

A halálbüntetés szükségességének kérdése napjaink legvitatottabb témaköreihez tartozik. Olyan időket élünk, amelyekben az emberek képesek és hajlandóak is harcolni a társadalmi igazságtalanságok ellen, ugyanakkor minden személy különböző értékrendet képvisel. Rengeteg szempontból megközelíthető a jelenség, és noha ma is rengeteg államban egy alkalmazott büntetési formának számít, hatalmas az ezzel szembeni ellenállás, egyben az ezt ellenzők tábora.

Debreczeni Anita és Vas Melinda cikke

A kezdetek

A halálbüntetés Hammurapi ókori babiloni király talio-elvén alapszik: „szemet szemért, fogat fogért”, mely az elkövető olyan módon történő megbüntetését követeli, melynek mértéke és formája megegyezik az elkövetett bűncselekményéével. Minél régebbre tekintünk, ez annál elfogadottabb általánosan és nemzetközileg is, valamint annál inkább csökken a szükséges bűn súlyossága a döntés kiszabásához.

A történelmet tanulmányozva fellelhetőek brutális megoldások, kezdve a legáltalánosabbaktól, mint az akasztás, a máglyahalál, a megkövezés vagy a kerékbe törés, egészen az olyanokig, mint a megfőzés vagy a bambuszkínzás. Idővel betiltották a kínzással járó halálbüntetéseket, napjainkban öt módszer lelhető fel ezek végrehajtására, melyek a golyó általi kivégzés, az akasztás (leginkább Ázsia keleti és délkeleti országaira jellemző), a villamosszék, a gázkamra (e kettő már csak az USA néhány tagállamában van érvényben, másodlagos módszerként) valamint a legelterjedtebb a méreg általi injekció. Mindezek mellett egyes forrásokban fellelhető a lefejezés (Szaúd-Arábia), valamint a megkövezés.

Magyarországon és Romániában

Magyarországon több Árpád-házi uralkodó, mint például Szent István és Szent László, de Hunyadi Mátyás is élt a halálbüntetés elrendelésével bizonyos bűncselekmények megtorlására. Az első kísérletek ennek visszaszorításra Mária Terézia idejéből származnak. A második világháború utáni időkben alkalmazását kiterjesztették, az 1950. évi II. törvényben általános büntetési nemként hivatkoznak rá. Ez tette lehetővé az 1956-os forradalom során végrehajtott számos halálos ítéletet. Ezt követően a Büntető Törvénykönyv 1961-ben ismét szabályozta a halálbüntetést, mely rendelet 10 és 17 évvel később szintén módosult, míg végül megalakult a ma is hatályban levő határozat, mely alkotmányellenesnek nyilvánította az eljárást.

Romániában elmondható, hogy a kivégzés sokkal mélyebb múltra tekint vissza, hiszen a világszerte ismert Vlad Țepes a hihetetlen kegyetlenséggel végzett karóba húzásairól híresült el. A halálbüntetést leginkább háború idején alkalmazták, ezt pedig a katonai igazságszolgáltatás törvénykönyve szerint tették. A kommunista időszak megkezdésével 1949-ben a halálbüntetésre vonatkozó törvényi rendelkezéseket számos gazdasági és politikai bűncselekményre kiterjesztették, azzal a szándékkal, hogy a lakosság nagy részét megfélemlítsék. A Ceaușescu-rezsim idején 104 embert végeztek ki, ami után 1990. január 7-én betiltották az eljárást és felváltották a ma is használatos életfogytiglani börtönbüntetéssel.

A világ többi részén

Napjainkban a halálbüntetés 54 államban továbbra is gyakorlatban van, bár azt csak a legsúlyosabb életellenes bűncselekmények büntetéseként alkalmazzák. Ha valaki, példának okáért gyerek- vagy rablógyilkossággal, kínzással, valamint háborús vagy politikai bűncselekményekkel szegett törvényt, néhány országban, kivételes módon, halálbüntetésben részesíthető. Mindezek mellett még számos olyan ország van, amelyik nem tiltotta be a halálbüntetést, ugyanakkor nem is alkalmazza azt a gyakorlatban.

Az európai közösségek többsége nem helyesli sem az életfogytig tartó börtön-, sem a halálbüntetést. Ennek ellenére a kérdés korántsem hétköznapi: rendelkezhetünk-e élet és halál felett?

Mi szól mellette?

Az ellenszenvek ellenére sokan úgy gondolják, hogy a halálbüntetést alkalmazni kell. Úgy vélik, hogy az igazságszolgáltatás intézményének feladata a bűnözők igazságos ítéletének kiszabása. Sokak szerint nem egy vállalható kockázat egy sorozatgyilkos vagy embertelen bűnökkel rendelkező személy kiszökésének, esetleg szabadlábra helyezésének lehetősége. Amennyiben a közösség javait és biztonságát vesszük figyelembe, nem engedhető meg a súlyos cselekmények elbagatellizálása, mivel az további ártatlan áldozatokkal járhat. Bármekkora arányban is bocsátanánk meg a bűnözőknek, egy hányaduk minden bizonnyal visszaesne, és, mint egy körforgásban, ismét törvényt szegne. Noha minden bűncselekmény felháborító és elítélendő, vannak olyan esetek, amelyek visszafordíthatatlan következményekkel járhatnak egy ártatlan ember lelki vagy testi épségét illetően. Fel kell tennünk magunkban a kérdést, hogy az ilyen tettek megbocsátása egy vállalható veszélyforrás-e a társadalmunk számára.

Nem mehetünk el a tény mellett, hogy azon bűnözők, akik ennyire súlyos dolgot követnek el, viszont az ország törvénykezéséből adódóan nem szabható ki rájuk halálbüntetés, gyakran sokkal nagyobb őrizet alatt vannak tartva, akár magáncellában, elkülönítve az összes többi börtönlakótól, hogy csökkenthessék a társas kapcsolatok és a konfliktusok lehetőségét, illetve korlátozhatják a cellán kívül, az udvaron töltött idő mértékét. Gyakran nem vehetnek részt az oktatásban, a foglalkoztatási programokban, de az őket látogatni szándékozó szeretteik esetében is nagyon szigorú korlátozások vannak érvényben. Az elítéltek kommunikációját a külvilággal is korlátozhatják, például a telefonhasználat vagy a levelezés ellenőrzésével. Ezen körülmények között jogosan tehető fel a kérdés, hogy melyik volna a kegyesebb megoldás: a halálbüntetés, vagy hosszú évtizedek lehetősége egy pár négyzetméteres cellában, megfosztva a társas kapcsolatoktól, magányra ítélve.

Ugyanakkor a büntetés, az elrettentés eszközével képes lehet megfékezni más bűnözőket, eltántorítani azokat olyan tettektől, melyeknek az emberiség a XXI. században nem lenne szabad teret adnia. A témának szentelt kellő figyelemfelhívással megfélemlíthetik a potenciális elkövetőket, látványos példát tárva eléjük az igazságszolgáltatás eszköztárából. Minden embernek a társadalom szabályainak tudatában kell élnie a mindennapjait, számolva tetteinek következményeivel.

A kontraoldal

Nem elhanyagolható szempont az etikai, morális vetülete a témának, hiszen minden emberben ez az, ami leginkább felkelti az alapvető ellenszenvet a jelenséggel kapcsolatban. A halálbüntetés szembe megy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának azon pontjával, mely kimondja, hogy minden embernek joga van az élethez.

Etikai nézőpontból vizsgálva, a gyilkosság a legbarbárabb cselekedetek közé tartozik, függetlenül attól, hogy az állam hajtja végre, vagy egy hétköznapi tolvaj. Egy ország moráljáról nagyon sokat sejtet, ha a halálbüntetést intenzíven és töretlenül alkalmazzák, mint bevett módszert az elrettentésre.

Teológiai perspektívából kiindulva, nincs jogunk emberéletek felett dönteni, a kereszténység tanai szerint az életet a Teremtő adta és csakis ő veheti el, nekünk, embereknek nem lenne szabad magunkra ölteni az igazságosztó szerepét és gyilkossággal büntetni a gyilkosságot.

Mindezek mellett, a humanizmus elve alapján a szabálysértő, függetlenül a bűne mértékétől, egy emberi személy marad, következtetésképp, jár neki, hogy úgy kezeljék, mint olyan és a büntetés letöltése után visszailleszkedhessen a társadalomba. Ennek érdekében a büntetőjogi szankciókat olyan módon kell megállapítani és gyakorlatba ültetni, hogy a szabálysértőnek ne okozzanak fizikai szenvedést valamint megaláztatást, hanem éppen ellenkezőleg, a büntetésnek egy átnevelő eszközt kell képeznie. Az elítélt, visszatérve a társadalomba, számos esetben elutasításokkal szembesül az előélete miatt, amelyet sokan nem képesek helyesen kezelni, ennek érdekében a szocializációnak és az edukálásnak, mint alapvető lehetőségeknek a büntetés részét kell képezniük.

Másrészt, az eset elszenvedőjének nézőpontjából elvágják az adott személytől a javulás, fejlődés lehetőségét. Rengeteg tanulmány alátámasztja, hogy a bűncselekményt elkövetők igen nagy százaléka vagy alacsony jövedelmű negyedekben élő családokból származik, vagy bizonyos traumákat szenvedett el élete során, akár mentális betegséggel küzd. Ezekkel a tényezőkkel esélyük sincs megbirkózni a szükséges segítség hiányában, amelynek felajánlása az állam feladata lenne. Az ő szempontjukból ez egy lemondás róluk.

Mindemellett a halálbüntetés a sztereotípiákkal szemben nem egy költséghatékony módszer, mivel a gyakran használt méreginjekció ára meghaladhatja az egy főre jutó életfogytiglan költségeit. Továbbá, nem csak ösztönözi a faji megkülönböztetést (tekintettel arra, hogy számos alkalommal szerepet játszik a rasszizmus vagy akár a nacionalizmus a büntetés kiosztásakor), de támogatja az erőszakot, egy körforgást alakítva ki ezzel.

Összegzésképp

A kontraérvek közül a teljesség igénye nélkül is rengeteg jelentős szempont mutatkozott meg, melyek alapján a halálbüntetést nem tekintjük egy elfogadható opciónak, és noha egyértelműen nem szeretnénk részesei lenni egy olyan ügynek, ahol a halálbüntetés lehetősége szóba jöhet, ha egyetlen álláspontot kell képviselnünk, akkor nem tartjuk az embereket jogosultnak arra, hogy élet és halál fölött rendelkezzenek. Továbbá a fent említettek összegzéseként kijelenthető, hogy a társadalom még nem képes egy végleges képet alkotni a jelenségről. Ami biztos, hogy a téma logikus gondolkodást, valamint magas fokú empátiát igényel minden közvetlenül és közvetetten érintett személy részéről.