“A rehabilitálás a letűnt koroknak is lehetőséget ad a továbbélésre. Hogyha ezt tényleg tudatosítjuk, akkor az építészetben úgy csapódik le, hogy minél színesebb a mi tudásunk, annál érdekesebb az épített környezetünk. Ezt szellemileg kell elsősorban rendbe raknunk.”
Várady Csongor-Huba
Február 29-én este Guttmann Szabolcs előadását hallgathatták az érdeklődők a Planetárium kávézóban, az Érted szervezésében. A Nagyszeben központjának felújításáért is felelős építész a dél-erdélyi város példájával élve ecsetelte a rehabilitálásban rejlő potenciált és hangsúlyozta azon lépéseknek a fontosságát, amelyeket Kolozsvárnak kellene megtennie az eredményes műemlékvédelem és -rehabilitáció, valamint az épített örökség megbecsülése érdekében. Szerkesztőségünk két, az előadást kiegészítő kérdéssel próbált meg többet megtudni a szakembertől.
Sokat hallottunk ma este az értékekről, az épített örökségről Erdélyben, de talán azzal kezdeném, hogy itt kinek mi az épített öröksége, mi az ami a miénk, mi az ami a másoké vagy igazából minden ami van az mindenkié?
Tehát úgy ahogy a lengyeleké a német romok, úgy a kolozsvári magyaroké a római romok?
Igen, mindennek örülhetünk, ha magunkénak érezzük és mindentől irtózhatunk, ha nem tudjuk felértékelni annak a valós meg történeti, szellemi értékét. Nagyon sok példa van rá – az elmúlt száz évben a két világháború miatt rengeteg értékcserélődés történt és vannak országok akik úgy élték ezt meg, mint a lengyelek, hogy az épített örökség képviseli az ő nemzetüket, attól függetlenül, hogy az (Varsó – szerk.) egy ellengyelesített német város. Mi ugyanúgy elmagyarosítottuk azokat a német városokat, ahol az urbanisztika egyszínű a lengyel urbanisztikával.
Miért fontos ezt tudatosítani? Mert bár az urbanisztikára hivatalosan a 19. századtól tekintünk tudományként, az már több száz éves épített örökségre tette rá a kezét. Ugyanekkortól létezik a tudatos műemlékvédelem, azaz a ráeszmélés, hogy a meglévő helyszín rászorul a megértésre, rászorul az értékőrzésre, illetve a fejlesztésre. Nos, hogyan éljük meg ezt száz éve? Ezért hangsúlyoztam mindig a szellemi rehabilitációt. A rehabilitálás a letűnt koroknak is lehetőséget ad a továbbélésre. Hogyha ezt tényleg tudatosítjuk, akkor az építészetben úgy csapódik le, hogy minél színesebb a mi tudásunk, annál érdekesebb az épített környezetünk. Ezt szellemileg kell elsősorban rendbe raknunk.
Láttunk rá példát: Lengyelországban lassan száz éve építik vissza a második világháború romjait, de emellett Nyugat-Európa is ilyen irányba fejlődik – a pozitív diszkriminációnak örvendő belvárosi központok kialakításában. Ennek az üzenete az, hogy még ott is ahol melléfogtunk, bemutathatunk valami régit. Tehát vannak olyan gyökerek, amit ha még el is felejtettünk, érdemes újra előkapirgálni, mert az épített örökséget nem lehet 3D-s szimulációval bemutatni. Két lehetőség van: vagy megéljük, belesétálunk és átérezzük ennek a nagyságát vagy silányságát, vagy egyszerűen nincs.
Én azt szeretném, hogy azok a listázott értékek – történelmi, építészeti, urbanisztikai szakemberek egyre többet sorolnak fel – eleinte templomok, kastélyok, utána övezetek, kisépületek, épített szigetek, városok, községek, ne csak egyszerűen egy lista részét képezzék, mint ahogy most Romániában körülbelül 90%-ban történik, az épített örökség ismerete nélkül, hanem ennek egy valós értékfelmérő ereje legyen. Persze a szakmának kell elkezdenie, azt kell finanszírozni, de ne csak ők vegyék észre ebben az értékét, hanem tudjon a közösséghez is felnőni. Úgy, mint azok EU-s pályázati tervek, amelyek kinövik magukat és örül neki egy egész közösség. Erre példa Nagyszeben Európa kulturális fővárosi státusza, amelynek keretén belül nem csak helyretettünk egy épületet, egy homlokzatot, hanem azokat eseményekkel tudtuk megtölteni, olyan eseményekkel amik vagy kiemelték vagy éppen ellenpontozták azt az értéket, de élhetővé tették.
A szakmát és a város lakosságát már nem lehet különválasztani, ennek csak akkor van jövője, ha együtt műveljük, külön nem működik. Örvendetes, hogy itt a közösség egyre többet szeretne tudni erről, ahogy ez az este is bizonyítja, ám a szakmai berkeket képviselő szakminisztériumok, politikum stb. valahogy még továbbra is mostohagyerekként kezeli azt ami gyakorlatilag a megfogható kultúránk. Ezen kéne valahogy nemcsak az EU-s pontokkal, hanem az országos stratégiával támogatni és erre a civil szféra igenis tud nyomást gyakorolni. Először ilyen találkozókon, aztán együtt a biciklisekkel, a zöldekkel. Egy lakhatóbb, élhetőbb városért. És akkor ez azt jelenti, hogy nagyon nagy értelme van az ilyen típusú találkozóknak.
Ha már szó volt Nagyszebenről, ahol egy eléggé uniform középkori városként maradt fent a központ, ez az egyetlen esélye egy városnak a modern urbanizációhoz, az élhetőséghez, vagy mi a helyzet az olyan városokkal, ahol már eklektikusabb a környezet?
Úgy ahogy egyik ember sem egyforma, egy épített közösség, környezetünk sem egyforma. Hasonlítási alapnak jól fog, de tulajdonképpen az az érdekessége ennek a szakmának, hogy nem csak újat építünk, hanem megpróbáljuk az újba beleépíteni az örökséget, hogy azokat a sajátosságokat, ami elkülöníti a szomszéd településektől, azt bemutassuk. Nagyszeben esetében egyértelmű volt, hogy ez a hihetetlen középkori épített örökség nagyon látványos közterek együttesét mutatja be. Ez nem azt jelenti, hogy Kolozsvár robbanásszerű fejlődését nem lehet bemutatni talán még fokozottabb lehetőségekkel. Itt például az eklektikus palotákra gondolok, amelyeket ha úgy javítunk fel, hogy bemutatunk a régészettől az építészeti megoldásokig mindent, egyszerűen frissen tartjuk az agyvelőt a fogékonyságra. Erre jó példa mondjuk a Vallásszabadság háza, ahol ha nem is egy nagy bérpalotáról beszélünk és egy nem túlzottan értékes beavatkozásról a 19. században, mégis egy nagyon értékes középkori épület. Nagyon könnyen eltűnhetett volna minden ebből az épületből, ha a tulajdonos és a kivitelező nem mozgatott volna meg egy egész hadsereget, és az egyház nem tudta volna nevelni ezt a csapatot. És ha van mihez viszonyítsam magam, egy egészen más turista leszek idegen földeken is.
Ezt kéne a különböző szakokon is megértetni a hallgatókkal. Például elvállaltam, hogy a turisztikai egyetemen építészetről tanítok fél évet, épp abban az elgondolásban, hogy ez is egy olyan szakma, ami azt kellene eladja, amit egy ilyen estén egy szakember mond el. Nagyszebenben láttuk ezt a hihetetlen fejlődését a turizmusnak, gyakorlatilag olyan dolgokat tudtam meg turisztikai szakemberektől, mint például azt, hogy akkor lesz érdekesebb egy középkori belváros bemutatása, ha először a leglepukkantabb szocialista negyedét tekintjük meg, mint a Ceaușescu-örökség, amitől el akartunk már távolodni. De tökéletesen igaza van az érdeklődőnek is meg a bemutatónak is akkor, amikor a belvárost összehasonlítja a külvárossal, mert egészen másképp festene ez a Nagyszeben, ha Németországnak egy kisvárosa, mint Magyarországnak vagy Romániának a városa lenne. Illetve ezekben a külvárosi negyedekben ott van az intellektuális réteg is, hiszen itt kiosztogatták ezeket a helyeket. Ebben különbözik a vadnyugati telephelyektől. Hihetetlen, hogy milyen szociográfiai történet van benne. Az egyetlen probléma ebben a sztoriban az, hogy érzékenyen közelítsük meg, tudjuk feltárni az értéket.
Még egy példa amit nem mondtam ma este és irigykedve néztem arra a rendezőre, Purcărete-re, aki 2007-ben meg tudta rendezni a Faust-ot Nagyszebenben, úgy hogy mai napig játsszák Európában, lepukkant ipari épületekben. Ő úgy kereste meg a helyszínét Faustnak, hogy az élő poklot választotta ki egy szocialista, posztszocialista országban. Ezt lehet, hogy még nehezebben tudja megtalálni már a fejlett kapitalista országokban, de mindenhol van még elfekvő ipari csarnok. Ezzel az előadással tulajdonképpen rehabilitált egy egész részt egy lepukkant világból, illetve megtöltötte új tartalommal. Biztos, hogy Goethe nem erre gondolt annak idején. Az építészeknek is ezt kéne tanítani, hogy nem kell feltétlenül leborotválni azt az épületet, hanem inkább megtalálni a funkcióját. Mint ahogy a városháza Nagyszebenben egy banképületet rehabilitált közintézménnyé. Bár ez az eklektikus palota túl csicsás volt a századfordulón, most funkciójával bizonyítja, hogy ő képviseli az egész várost. A Faust-ot egyébként Uniter-díjban részesítették 2007-ben. Tehát rengeteg lehetőség van. Ahogy Purcărete is felnőtt ehhez, nekünk is fel kell nőnünk és akkor hihetetlenül másak lesznek a városok, amelyeket megörököltünk.