Könyvajánló – Samuel Beckett: Watt

Samuel Beckett Watt című regénye már csak azért is érdekes, mert Beckett főként drámaíróként ismert – ki ne hallott volna két világhírű színdarabjáról: Godot-ra várva és A játszma vége. De nagy veszteség lenne, ha csak erről a két abszurd drámájáról ismernénk Beckett-et, ugyanis számos zseniális színdarabot, rádió- és tévéjátékot írt ezeken kívül is, és regényíróként is legalább annyira tehetséges volt, mint drámaíróként.

Markó Balázs


Samuel Beckett


Művei főleg az abszurditásról, a kommunikáció lebomlásáról, az emberi kapcsolatok értelmetlenségbe csúszásáról és a lét furcsa átláthatatlanságáról szólnak, de több műve, mint például a Nem én (dráma), nagyon is kézzelfogható társadalmi problémákat jelenítenek meg – természetesen a becketti abszurd keretein belül. Művei többségét franciául írta annak ellenére, hogy ő maga ír volt – mindenesetre írásait legtöbbször ő fordította le angolra, ami sokszor annyira nehéz munka volt nyelvezete finomsága és összetettsége miatt, hogy egyesek szerint minden művét kétszer írta meg: franciául és angolul. 1969-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, amit a felesége „katasztrófaként” értékelt, mivel Beckett, aki mindig is nagyon zárkózott és visszahúzódó ember volt, egyáltalán nem vágyott a hírnévre.


Watt a főszereplője a regénynek: (valószínűleg) Dublinban kezdődik a kalandja ennek a kallódó embernek, aki különféle nehezen leírható, egyszerre értelmetlen és mély értelmű, humoros kalandokkal eljut egy kisvárosba, ahol beáll Mr. Knott, egy titokzatos (és ugyanakkor teljesen közönséges – ezek a furcsa ellentétek nagyon jellemzőek Beckett írásaira) háztulajdonos szolgálatába. A regény zöme szolgálatának idejéről szól, amit a Mr. Knott házától való eltávozása és annak „drámai” következményei követnek. Nem annyira a cselekmény a fontos – ugyan létezik cselekmény, de csak a legelemibb formában –, hanem Watt lélekállapota, elmélkedései, beszélgetései és megfigyelései. A regényt Beckett a második világháború idején írta, miközben Dél-Franciaországba menekült, várta a háború végét, és Watt mindenképpen ezt az élethelyzetet testesíti meg: egy otthontalan ember várakozását és kutakodását a lét értelme után.


Mindezek után azt is gondolhatná az ember, hogy a Watt is egy pontosan olyan unalmas posztmodern mű, amelyen valójában „nincs ruha”, és amely általában megutáltatja az irodalmat az emberekkel nyelvezetének körülményességével és nehézségével. Mindez két okból sem igaz. Egyrészt: a regénynek a legnagyobb erőssége a humor. Beckett írásaira általában jellemző a humor, azt is mondhatnánk, hogy éppen ez a különleges, abszurd humor, amitől – tévedés ne essék – ugyanúgy nevethetünk, mint egy stand-up comedy előadástól vagy egy nyálas vígjátéktól, adja a lényegét a becketti irodalomnak. Több oldalas leírásokat találhatunk olyan kérdésekről, hogy egy bizottság tagjai hogyan próbálnak egymás szemébe nézni, és nem sikerül nekik, vagy hogy Mr. Knott hogyan módosítja időről időre a bútorok helyzetét a szobájában. Mindezekben a lehetetlen részletekben meglepő helyzetkomikummal szembesülünk – ráadásul ezekben a helyzetekben saját magunkat is megtaláljuk néha -, és több szellemes fordulat után még azt is átértelmezhetjük, hogy mit jelent valójában a humor.


Másrészt, és talán ez fontosabb: a Watt, ha engedjük, segíthet eltüntetni a vaskalapos iskolai irodalomoktatás ártalmas nyomait. Én szerettem a magyar nyelv és irodalom órákat, mert a tanárnőnk viszonylag intuitívan és érthetően, „emberbarátian” adta le a leckét. Rengeteg más tanár viszont, sajnos – beleértve a mi romántanárunkat is, valószínűleg a tananyag hibájából és nem a saját hiányosságai miatt – hihetetlenül dogmatikusan, unalmasan és áltudományosan adta és adja le az irodalomleckét, elvont szimbólumokra, absztrakt, mély jelentésekre koncentrálva, amit csak matematikai pontosságú elemzéssel lehet kihüvelyezni a szövegekből, és mivel a diák természetesen nem képes erre, sokszor egyszerűen „esszéket”, „műelemzéseket” adnak a diákoknak, amelyeket kívülről be kell vágni a vizsgákra. Meg kell tanulni, hogy az irodalomhoz nem így kell viszonyulni. A Watt, nyelvezetének minden nehézségével és finomságával együtt, akkor nyílik meg előttünk, ha belehelyezzük magunkat abba az életérzésbe, amelyet a szerző tár elénk. Ha az egyes részletekből próbáljuk kibogozni a jelentést, akkor nem jutunk sokra – sokszor pont a jelentés hiányában rejlik a titok, és meg kell értenünk, hogy éppen ez a hiány, ez a „semmi”, amelyet Beckett több művében nagyszerűen ír le, a lényeg. A Watt egy szomorú és ugyanakkor komikus regény egy emberről, aki hiábavalóan keresi a környező világ mondanivalóját, jelentését, tartalmát, hiába gondolja azt néha, hogy megtalálta – és ha körbenézünk, rengeteg ehhez hasonló mélyen tragikus emberi sorssal fogunk találkozni életünkben, és Beckett pontosan erre akarta felhívni a figyelmet. Figyelmeztetés lehet ez arra, hogy a dogmatikus, erőltetett jelentés- és szimbólumkutatás ártalmas lehet, és emberségre van szükségünk okoskodás helyett.


Tegyük el az iskolai műelemzéseket, vegyük elő az empátiánkat, és ismerkedjünk meg Watt-al!