Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke arról írt cikkében, hogy Magyarországnak el kell fordulnia a nyugati gazdasági modellektől a keleti modellek felé. De mennyire állja meg a helyét ez a megállapítás? Van szakmai alapja, vagy csak olcsó demagógia?
Markó Balázs
Amikor a tegnap reggel szemembe ötlött, hogy Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke arról ír, miért kellene Magyarországnak a keleti gazdaság fejlődési modelljét követnie, nem lepődtem meg különösebben, de kíváncsi lettem. Magyarország kormánya már egy ideje mind szorosabb viszonyba kerül Kínával és Oroszországgal, így nem csoda, ha a politikai vezetők érveket akarnak kitalálni arra, hogy miért áll Magyarországhoz szükségszerűen közelebb Kelet, mint Nyugat. Ennek ellenére a kérdést nem lehet egyszerűen lesöpörni az asztalról: vajon nem működne-e jobban Kelet-Európában a keleti fejlődési modell, mint a standard amerikai szabadpiaci modell (az ún. washingtoni konszenzus)? Ezzel kapcsolatban hosszú és tartalmas viták folytak már a ’90-es években, és ma is érdemes tanulmányozni, hogy a távol-keleti „tigriseknek” és Kínának miben állt a sikere - nagyon is érdemes elgondolkodni azon, hogy nincs-e benne valami, amiből mi is tanulhatnánk.
Kíváncsi voltam, hogy az MNB elnöke hogyan érvel a keleti fejlődési modell mellett. Ehelyett sajnos csak egy rövid cikkecskét találtam (https://novekedes.hu/mag/matolcsy-gyorgy-kidszingchi-hu), ami ráadásul pontatlanul, tudománytalanul és primitíven beszél olyan dolgokról, amelyek szinte teljesen mellékesek a fejlődési gazdaságtan szempontjából – ráadásul semmi közük nincs ahhoz, amit általában távol-keleti gazdasági fejlődési modellnek szoktak hívni. Azért röviden pillantsunk bele, hogy melyek is ezek az érvek!
Matolcsy először azt állapítja meg, hogy „Dél-Korea, Izrael, Dubai (Emirátusok), Szingapúr és három dinamikus kínai sikerváros, tehát Sanghaj, Shenzhen és Csengdu lehetnek a példaképeink.” A szerző sajnos nem tárgyalja részletesen azt, hogy milyen gazdasági okai voltak a felsorolt régiók sikereinek, de mindenesetre rémisztő az, hogy a hét „példakép” közül öt diktatúra vagy egy diktatúra része (Izrael nem az, és ma már Dél-Korea sem). De erre még visszatérek. Ezután azt említi meg a szerző, hogy „A Közel-Kelet sikerei közül Dubai és Izrael a számunkra követhető példák, mert nem az olajra, hanem a szellemi forrásokra épültek.” Izrael valóban nem épített az olajra, és a nyugati katonai és másfajta segítségen kívül valóban az volt a legfontosabb, hogy egy rendkívül tanult és képzett munkaerő alapította és később gyarapította – nem valószínű, hogy Magyarország több millió képzett szakembert tudna bevonzani hirtelen, tehát erről értelmetlen beszélni. Az viszont érthetetlen számomra, hogy Matolcsy hogyan tudta azt mondani, hogy Dubaj sikere nem az olajra épült. Az igazság az, hogy pontosan az olajra épült. Nincs olaj, nincs gazdag Dubaj – ez ilyen egyszerű. Való igaz, hogy később konszolidálták a gazdaságukat (ámbár még 2018-ban is 26%-a volt a GDP-jüknek az olaj és a földgáz, amit nem nagyon tudnak nélkülözni), de ez azt jelentette, hogy a munkaerőpiacukat nagyon keményen liberalizálták, és erősen üzletpártivá vált a dubaji vezetés (érdekes, hogy pont ezt szokás az Egyesült Államoknak felhánytorgatni), ami segítette a versenyképességüket a nemzetközi piacokon – persze csak úgy, hogy sikeresen kihasználták a harmadik világból bevándorló olcsó munkaerőt, amit nyomorult körülmények között dolgoztattak.
Azt se szabad elfelejteni, hogy Dubajba érkezik rengeteg kétes eredetű pénz (értsd: Dubaj a világ egyik leggyorsabban növekvő adóparadicsoma, illetve a pénzmosás is segít egy-két embert meggazdagodni az Emirátusokban, tehát nem csoda, ha van mit a tejbe aprítaniuk. Mindez pedig azért volt lehetséges, mert Dubajt egy dinasztia vezeti, amelynek nem kell hallgatnia a népére, és amely híres az emberi jogok zavartalan megsértéséről (ha már ezt olyan sokat emlegették egy pár évvel ezelőtt, megjegyezném, hogy Dubajban Saría-törvényszékek is működnek, amelyek betartatják a vallási törvényeket). Nem hiszem, hogy ez lenne Matolcsy György példaképe Magyarország számára (vagy ha mégis, nem akarok naivnak tűnni).
A szerző később azt említi meg, hogy Magyarország nem követheti Észtország, Írország és Csehország példáját, és az Amerikáét sem. Azt, hogy Európa miért nem lehet olyan sikeres, mint Amerika, egyszerűen azzal nyugtázza, hogy „A felhalmozott tőke, a dollár, mint világpénz, a tudáshálók, a technológiai központok és különösen mindezek nagy méretekben való összekötése Európában nem ismételhető meg. Még egy Európai Egyesült Államok szintjén sem, például azért, mert ez a hajó már elment.” Egy ilyen érvelésért egy egyetemi közgazdaságtan hallgatót megbuktatnának – egy kicsivel több részlet azért nem ártott volna egy ennyire erélyes megállapítás után, és az, hogy „ez a hajó már elment”, nem érv.
Ezután arról beszél a szerző, hogy a keleti gazdaságok azért olyan sikeresek, mert nem anyagi javakra építettek, hanem a szellemi forrásokra. Ez Kínára nem különösebben igaz, hiszen Kínának meglehetősen sok nyersanyagforrása van, de egyébként a szellemi források valóban központi fontossággal bírnak a gazdasági fejlődés esetében. Bár Matolcsy olyasmiket is emleget, mint a családi értékek és a vízió, ami szerinte Nyugaton nincs (bármennyit is szajkózzák ezt a mantrát egyesek, nem lesz igaz – de tegyük félre ezt a kérdést most), azt nem értem, hogy az oktatás kérdésére miért nem tér ki részletesebben, ha az szerinte is annyira fontos a fejlődés szempontjából. Az európai és az amerikai egyetemeket világszerte mindenhonnan látogatják, és mindenképpen ezek az egyetemek vannak a világ élvonalában – ezt maga Teng Hsziao-ping, a kommunista Kína második nagy vezetője is elismerte, aki pont azért küldte Amerikába és nyugatra a kínai diákokat, hogy hazavihessék a nyugati tudást. Ez a tendencia azóta sem gyengült: egyes londoni egyetemeken a jelentkezők több mint 40%-a kínai volt az idén. Tehát nem tiszta, hogy az oktatás miért lenne jobb Keleten, mint Nyugaton. Persze azt a kérdést is fel lehet tenni, hogy miért űz ki a magyar kormány európai elitegyetemeket Budapestről, ha ennyire fontos az oktatás és a szellemi források?
Röviden: nem az volt a cikkben, amiben reménykedtem. Viszont tisztázni szeretném, hogy mit is jelent valójában a távol-keleti fejlődési modell, mert véleményem szerint valóban tanulságos ez a kérdés. Ez a modell leginkább a távol-keleti „tigrisekre” (Dél-Korea, Tajvan, Hong Kong és Szingapúr) és a Mao utáni Kínára használható. A lényege – nagyon leegyszerűsítve – az, hogy az állam fontos szerepet vállal a tőke elosztásában a piacokon (kiválasztja, hogy mely cégek és iparágak kapjanak több pénzt beruházásra), megvédi az éppen erősödő ágazatokat a külföldi versenytől (protekcionizmus és tarifák segítségével), stabilan tartja a pénzügyi piacokat és a valutát tőkekontroll által (nem hagyja, hogy akkor vigyél be és vigyél ki pénzt és tőkét, amikor akarsz), és egy erős kooperatív kapcsolatot épít ki a munkásokkal és a cégvezetőkkel. Ennek segítségével olyasmiket is megtehet a kormány, hogy pl. mesterségesen alacsonyan tartja a váltóárfolyamot, aminek a segítségével megerősödik az ország exportja és ezzel a gazdasága, vagy ún. „társadalmi szerződéseket” köt a munkásokkal és a cégvezetőkkel, aminek a lényege az, hogy a munkások elfogadnak alacsonyabb fizetéseket, de ezért cserébe az ebből megmaradt pénzt és a profit nagy részét a cégvezetők beruházásra költik – tehát mindenki áldoz valamennyit a jövő gazdasági növekedés érdekében.
Mindez a gyakorlatban akkor lehetséges, ha az állam vasmarokkal tartja az ország pénzügyeit – ún. pénzügyi elnyomást használ, tehát nem engedi, hogy a népesség kivigye a tőkéjét az országból, és így kikényszerítheti az emberekből és a bankokból, hogy olcsón adjanak kölcsön a cégeknek és a kormánynak hosszú távra is, akár negatív reálkamatokért. Ha az állam nem tudja biztosítani az olcsó tőkét a fejlesztésre, akkor elég nehezen fogja irányítani a hosszútávú beruházásokat – és ez elég nehéz, ha a hazai tőkét nem lehet „fogva tartani”, mert várhatóan mindig vannak pillanatok, amikor az emberek elvesztik a bizalmat a kormány terveiben, és ilyenkor eltűnhet a finanszírozás (főleg, ha a tőke külföldről jön be).
Persze, nem nehéz kitalálni, hogy mindez akkor lehetséges, ha egy autoriter, diktatórikus vezetése van az államnak – és ez volt a helyzet minden távol-keleti országgal. Véleményem szerint, ha véletlenül megvalósítható lenne ez a modell Magyarországon (mindjárt kifejtem, miért nem az), akkor is nagy ár lenne egy autoriter rendszer érte – Amartya Sen, a Nobel-díjas közgazdász, már kifejtette, hogy a demokrácia önmagában is érték, és nem kell semmihez se vezessen ahhoz, hogy legyen értéke. De Magyarország azért sem tudná ezt a modellt bevezetni, mert a gazdaság finanszírozása nagymértékben külföldi tőkéből történik, és a Magyarországon működő nagy cégek elég nagy része külföldi multinacionális cég. Ha a magyar állam azt szeretné, hogy pénzügyi elnyomást vezessen be, kemény kézzel tartsa a beruházásokat és protekcionizmussal védje az import elől a különféle iparágait, akkor búcsút inthet a külföldi befektetők pénzének és a külföldi cégeknek, hiszen ezek általában nem szeretik, ha a kormányok helyettük döntik el, hogy mi nyereséges, és mi hasznos. Persze búcsút inthetne az EU-nak is, amelyben a szabadpiac és a kereskedelem szabadsága elsőrendű fontossággal rendelkezik. Ez a sok búcsú akkora sokkot okozhatna Magyarországon, amiből valószínűleg sohasem térne magához.
Ennek ellenére ez a távol-keleti modell nem olyan ismeretlen Európában sem. A második világháború után a nyugat-európai államok nagyon hasonlóan működtek – valamivel lightosabban, de szinte minden, amit mondtam, érvényes volt pl. Franciaországra és Nyugat-Németországra is egészen a ’70-es évekig. Sokkal erősebbek voltak a kormányok Nyugat-Európában ebben az időszakban – azért tudták megúszni diktatúra nélkül, mert, amint már említettem, lightosabb volt az európai fejlődési modell, mint Ázsiában, és nem is tudták annyira kézben tartani a gazdaságukat (így össze is omlottak ezek az „európai fejlődési modellek” a ’70-es években, és következett a liberalizáció). A háború utáni Európa mégis ennek a modellnek a segítségével épült újra, és kezdett gyorsan nőni (ezért hívták a franciák ezt az időszakot „trentes glorieuses”-nek, nagyszerű harminc évnek).
Véleményem szerint ebből az európai modellből sokat vehetne át Magyarország – egy gazdaságilag valamennyire aktív állam, progresszív adózás és erős együttműködés a munkásosztály, cégvezetők és a kormány között szerintem sokat segíthetne, de erről sok vita is folyik, ebben semmi újdonság nincs, és a részleteken rengeteget lehet csiszolni. De semmiképpen sem veheti át teljes egészében sem a világháború utáni Európa, sem a Távol-Kelet fejlődési modelljét.
Már csak azért is érdemes vigyáznia Magyarországnak, hogy mennyire tűzi ki példaképül a távol-keleti fejlődési modellt, mert az néhány esetben elég csúnyán befuccsolt, mégpedig Dél-Amerikában. A második világháború után a dél-amerikai országoknak elég nagy része állt rá az ún. importhelyettesítő iparosodásra, márpedig ez, röviden, olyasmi, mint a távol-keleti fejlődési modell – a lényege az lett volna, hogy függetlenedjen és megerősödjön a gazdaságuk és az iparuk a nemrég felsorolt távol-keleti stratégiák segítségével (ámbár ők nem távol-keleti modellekre alapoztak, az importhelyettesítési iparosodás alapjait dél-amerikai közgazdászok dolgozták ki, mint Raúl Prebisch vagy Celso Furtado). A baj csak az volt, hogy ezeknek az országoknak viszonylag kicsi volt a gazdasága, és nem voltak elég mélyek a pénzügyi piacaik (értsd: nem nagyon volt meg annak a rendszere, hogy belföldön ki és hogyan ad pénzt beruházásokra), így külföldi finanszírozásra szorultak. A hetvenes években pedig a fejlődési modell már nem igazán működött, és a gazdaságok termelékenysége elkezdett csökkenni. Ez a stagnálás puccsokhoz és forradalmakhoz vezetett (lásd: Augusto Pinochet Chilében vagy Juan Perón –másodjára – Argentinában), és végül odajutottak, hogy nem tudták visszafizetni a külföldi kölcsönöket – nem is kellett több, a külföldi tőke kimenekült Dél-Amerikából, és egy ideig vissza se tért. Ez eredményezte – egyes közgazdászok szerint – Dél-Amerika elvesztegetett évtizedét, vagyis mindazt, ami a hetvenes, nyolcvanas években történt.
Talán azt is érdemes megemlíteni, hogy Kínát már csak azért sem jó példaként felhozni, mert relatív értékben jóval szegényebb mind Magyarországnál, mind Romániánál. Az IMF adatai szerint az idén Kína árakhoz igazított (PPP) egy főre eső GDP-je $18931, míg Romániáé $32950, Magyarországé pedig $35088 – ráadásul Kína jóval egyenlőtlenebb a jövedelmek szintjén mindkét országnál (a Világbank becslései szerint).
Természetesen ez a cikk is nagyon rövid ahhoz, hogy mindent ki lehessen benne fejteni a keleti gazdaság – nyugati gazdaság problémakörről. A konklúzióm csak annyi, hogy ezek nehéz kérdések, és úgy érzem, a Magyar Nemzeti Bank elnöke félrevezeti az olvasóit a cikkével. Ha valaki a Nyugat hanyatlását és bukását jósolja, jól tenné, ha legalább megpróbálná jobban alátámasztani a prognózisát.