Monopoly, a gazdag ember játéka

"Mindig is utáltam a Monopoly társasjátékot és nem ismerek senkit sem aki végigjátszotta volna a csőd utolsó pillanatáig. A játék pozitívuma pont az, ami a negatívuma is: egy konkrét szimulációja annak, hogy hogyan kell felépíteni egy monopóliumot, és a másik szemszögből, hogy milyen kisvállalkozónak lenni, miközben egy sokkal nagyobb hatalom kitaszít a piacról."

Felemás Zokni


Gondolkodott-e már el azon a kedves olvasó, miközben napszemüvegeket nézegetett egy kirakatban, hogy „Ez meg miért ilyen drága? Hisz csak egy vacak műanyag!”. Vagy azon, hogy miért ment olyan jól a középkorban Velencének? Esetleg azon, hogy miért nem élvezte soha életében senki a Monopoly nevű játékot? Ezekre a kérdésekre a válaszok, cseppet sem meglepően, teljesen össze vannak fonódva egymással és minden a monopóliumokhoz köthető.


Kezdjük azzal először is, hogy mi egy monopólium. Egészen egyszerűen egy olyan eladót jelent egy piacon, amelynek nincsen versenytársa. Megeshet viszont, hogy nem egy eladó van a piacon, hanem pont csak kettő, ilyenkor duopóliumnak nevezik, ha hárman akkor tripóliumról beszélhetünk és így tovább. Ha a piacon csak kevés számú eladó cég létezik, akiknek a hatalmuk ezáltal jelentős, akkor oligopólium a megnevezésük. Nagyon ritka esetben, ha egy tintahal keveredik monopolisztikus helyzetbe, akkor azt polipóliumnak hívjuk, de ezt a külön esetet most nem tárgyaljuk.


Jó-jó, de mit jelent ez a gyakorlatban? Képzeljünk el egy kis falut, a hegyekben, távol minden más településtől, ahol egyetlenegy tehénpásztor van, annyi tehénnel, amennyinek a teje kielégíti a falu lakosait. Ezzel a pásztorral lehet kereskedni, megvenni a tejét, és ő szívesen el is adja bárkinek, de a teheneket nem adja el. Nos, ez a tehénpásztor egy monopóliumot alkotott a falujában s eddig nincs is probléma az egésszel.


Rengeteg kisebb-nagyobb monopólium vesz minket körül, és legtöbbjükkel nincs is gond, mert az állam fennhatósága alatt vannak. Például a dohánytermesztés Romániában állami monopólium alatt van: csak az állam adhat engedélyt a dohány termesztésére és csakis az államnak lehet eladni a termést, aki egy eladóként tárgyal cigarettagyártó cégekkel. Így teljesen kontrollálni tudja az állam a dohány termelését, az eladási árát és az adóztatását és ezáltal az állampolgárok hozzáférését. Ha a közegészség okán szeretné az állam lecsökkenteni az állampolgárok hozzáférését a cigihez, ezt megtehetné egy csettintéssel, a dohánytermesztési engedélyek bevonásával vagy az adó emelésével stb. Szerintem a legtöbben egyetértünk abban, hogy az ilyenfajta monopólium teljesen elfogadható. Senki sem szeretné, ha kontrollálatlanul kerülne a piacra sok millió doboz cigaretta amit pult alatt 8 lejért lehet venni az ukrán határ közelében. Hasonlóképpen az állam monopóliuma alatt áll a bélyegnyomtatás, a bányászati leletek és sok minden más.


Beszéljünk inkább a monopóliumok sötét oldaláról: Mi lenne ha a kedvenc tehénpásztorunk úgy gondolja, hogy megduplázza a tej árát? Mivel csak neki van tehene, mindenki hozzá kell forduljon, ergó neki te(l)jes hatalma van a falu lakosai fölött, ami azok reggeliző szokásait illeti. Ha feltételezzük, hogy ezentúl is mindenki fenntartja a korábbival megegyező reggeli müzlievő szokásait, a tehénpásztorunk megsokszorozza a profitját, és a falu kénytelen kiperkálni rá az összeget. Ilyen esetben miért ne triplázza, négyszerezze, vagy akár hússzorozza az árat? Ebben a helyzetben szinte zsarolásnak is tekinthető egy ilyen húzás, a falu lakosai kiszolgáltatottak.


Egy többszereplős, kiegyensúlyozott piacon nem jöhet létre ilyen direkt ármanipuláció, mert ha az egyik eladó megemelné egy termék árát, a többi beugrana a helyére olcsóbb termékekkel és elcsábítanák az előbbi vásárlóbázisát. Kivételt képez, ha a szereplők egy kartelt alapítanak, azaz összebeszélnek, hogy együtt emelnek árat, és akkor minden szereplő egyenlően nyer, a vevők meg, mint az előbbi helyzetben, szívnak...


Gyakorlatilag nagyon sok ipar- és kereskedelmi ág így működött a középkorban, ezért lehetett mondjuk Velence évszázadokon keresztül nagyon gazdag, mert monopóliuma volt rengeteg importterméken a Közel- és Távol-Keletről, és az európai királyságok teljesen ki voltak éhezve rájuk.


A modern korban sokszor nem kell egy eladónak lefednie egy egész piacot ahhoz, hogy funkcionálisan mégiscsak monopolisztikus helyzetbe kerüljön, elég ha egy jelentős piaci részesedése van, ami kezdődhet akár 30%-nál, ha konkurencia elég szétszórt.


Ami végül is kihúzta a dugót a társadalomban, az az 1870-ben alakult Standard Oil nevű cég, amit John D. Rockefeller alapított, akinek a családneve máig ismerős azok számára akik jártasak az összeesküvés-elméletekben. A Standard Oil 1890-re már a kőolaj finomítás 91%-át birtokolta és az eladások több mint 80%-át az Egyesült Államokban, és jelenleg is felbecsülhetetlen mértékben az amerikai kontinens(ek) többi országában. Az akkori kormány ezt nemzet- és államellenesnek látta, jogosan, és meghozta az első Trösztellenes törvénycsomagot 1890-ben, ami akkoriban a legliberálisabb gazdasági húzásnak számított, majd 1911-re sikerült is feloszlatni a Standard Oilt, 34 kisebb cégre. Ezután az Egyesült Államok példáját követve, a legtöbb ország ezután létrehozta a saját törvénycsomagjait.


A helyzet iróniája, hogy ettől még Rockefeller mindegyik cégnek a tulajdonosa maradt és a kisebb cégek profitmarzsa sokkal magasabb volt az egy nagyobb cégénél. Így, egy rövid ideig, ő lett a világ leggazdagabb embere, és ha beleszámoljuk az inflációt, a valaha élt leggazdagabb embereinek a listáján a második helyet foglalja el. Összehasonlításképpen, olyan gazdag volt, hogy a vagyona 1911-ben az Egyesült Államok GDP-jének a 2%-át tette ki. A 34 cégből lassan újra felvásárolgatták egymást és a belőlük keletkező két nagyobb cég a mai napig előkelő helyet foglal el a világ legprofitálóbb cégeinek listáján: ExxonMobil (8) és Chevron (28).


Egy másik említésre méltó történelmi monopólium a Brit Kelet-indiai Társaság, ami önmagában is megérne egy cikket, de a lényeg, hogy elsődleges foglalkozása a Távol-Kelettel való üzletelés volt a 17-19. században. A 18. században már akkorára nőtt a hatalma ennek a cégnek, hogy a brit király nevében üzent hadat országoknak és igázta le őket, majd adót szedett be tőlük. Kínával szemben meg is nyerte az első ópiumháborút, ami a nevét arról kapta, hogy a kínai állampolgárokat ópiumfüggővé tették, és ezáltal gazdasági- és társadalmi válságot idéztek elő náluk. Jah, és jutalmul elvették Hong-Kongot. Végül a bünlajstromuk úgy végződött, hogy Indiát úgy elszegényítették kizsákmányolással, hogy már az éhinség szélén álló társadalomtól egyszerűen nem tudtak adót beszedni és ezáltal csődbe is ment, az angol király pedig feloszlatta.


Evezzünk a szomorú vizekről inkább bosszantó vizekre és beszéljünk a jelenről. Bár manapság már a monopóliumok jelentős részét feloszlattuk, nézzünk egy pár még létező példát cégekről, amik hasonlóan zavaros vizekben halásznak.


Egy fontos részlet előtte, hogy egy termék vagy brand magában is alkothat monopóliumot, ha az úgy van beállítva, mint egy egyedi termék, ami különleges valamilyen szempontból (angolul Unique Selling Proposition), és a vásárlók elhiszik nekik. A legkézenfekvőbb példák a luxustárgyak, vagy a akár a Starbucks kávé vagy az Apple termékek, mint egy Mac vagy iPhone. Mivel úgy állítják be magukat a piacon, mint utolérhetetlen minőségű és szépségű haszontárgyak, jóval a konkurencia fölé árazhatják a termékeiket, miközben minőségben ugyanott vannak. Ezzel tulajdonképpen egy saját virtuális piacot alakít ki magának a termék vagy brand, amiben nyilván csak ő egyedül van, ergo monopólium.


Térjünk vissza az első kérdéshez, amire remélem az olvasó már sejti a választ: miért olyan drága az a vacak műanyag napszemüveg? Hadd mutassam be a Luxottica nevű céget, ami a világ legnagyobb napszemüveg gyártója, úgy, hogy egyik szemüvegen sem szerepel a neve. Ők gyártják a következő márkájú napszemüvegeket: Prada, Chanel, Dolce & Gabbana, Versace, Burberry, Ralph Lauren, Tiffany, Bulgari, Vogue, Persol, Coach, DKNY, RayBan, Oakley, hogy csak a legmárkásabbakat említsem. Ezen kivül az utóbbi években elkezdték felvásárolni a szemüvegbutikokat, mint például a Sunglass Hut, LensCrafters, Oliver Peoples, Pearle Vision, Target Optical vagy Sears Optical, hogy csak egy párat említsek, ami az amerikai eladók 20%át teszi ki. Egyes becslések szerint a globális napszemüvegpiac 80%-át teszik ki.


Ha most a kedves olvasó úgy gondolja, hogy ettől még nem lesz egy cég gonosz, akkor hadd meséljek el két rövid történetet. Amikor a Luxottica elkezdte felvásárolni a szemüveg-eladó cégeket, mint pl. a Sunglass Hutot 2001-ben, akkor az egyik legnagyobb akkori konkurense, az Oakley, nem volt hajlandó abszurdan alacsony áron szolgáltatni a szemüveget nekik. Úgyhogy a Luxottica elkezdte nem forgalmazni az Oakley szemüvegeit, amit ezzel lassan csődbe is vitt és el is vásárolta 2007-ben.


Bár a RayBannel is hasonlóan járt el 1999-ben, az érdekesebb amit később csinált. A 2000-es évek vége felé a RayBan szemüvegek kb. 30 dollárért keltek el a boltokban, amiről a Luxottica úgy gondolta, hogy messze túl olcsó 5 darab olcsó műanyagért, amit két kis csavar fog össze, ezért körülbelül egy évre levette a piacról. Emiatt egy mesterséges hiányt alakított ki a piacon, ami felvitte az árukat és amikor egy év múlva felárazva luxusmárkaként visszavitte a piacra, a világ egészen egyszerűen megőrűlt értük. Lehet az olvasók között is vannak olyanok, akik emlékeznek amikor a RayBan-szenzáció kezdődött, és hirtelen mindenkinek olyanja volt, amikor, Európában legalábbis, szinte senki nem hallott róluk előtte. Mert az olvasó tényleg jól gondolja, azok a műanyagok tényleg nem érnek annyit. De honnan lehet olcsóbb műanyagot venni?


Arról, hogy hová tart a Luxottica is, csak rossz híreim vannak, mivel az utóbbi években is az impériumuk növelésével foglalkoztak. Ők kapták meg az exkluzív licenszet az elmúlt években a Michael Kors, Armani és Google Glass szemüvegek gyártására. Továbbá, folyamatosan vásárolják fel a látószemüveg-gyárakat, -forgalmazókat és az Egyesült Államokban még privát szemészeti klinikákat is. Biztos jó a páciensnek, ha az orvosát a szemüveggyártó fizeti. Vajon lát bárki ténylegesen is jól? Ezeknek a hatását amúgy Európában is megérezzük, emiatt itt is felmentek a látószemüveg árak az évek alatt.


És most megkérném a kedves olvasót, hogy nézzen le az ágyéka irányába, és ha van, vegye fel a (drága) jól látó szemüvegét, mert szüksége lehet rá. Ha farmer, vagy hasonló cipzáros nadrág van rajta, akkor bontsa ki óvatosan és próbálja meg leolvasni mit ír a kis fogantyúján. Több mint valószínű, hogy az YKK feliratot találja ott, ami nem meglepő, mert az YKK a világ cipzárjainak 90%-át gyártja, több mint 70 országban és 100 gyárral. Ugyanakkor gondolom az sem meglepő ezek után, hogy az Európai Unió 150 millió euróra bírságolta őket 2007-ben kartellezés vádjával. 2014-re már a Big-Cipzár-lobbi sikerült levigye a büntetést 2.79 millió euróra.


A cigaretta-bizniszben a British American Tobacco, mikrochip-gyártásban az Intel, sörgyártásban Anheuser-Busch InBev, élelmiszeriparban Coca Cola, Unilever, Nestle stb. bár ennek a felsorolásnak közel sem értünk a végéhez, mégis itt állnék meg. A kérdés az, hogy bár vannak ellenük törvények és nettó károsak a vásárlóknak meg a gazdaságnak, hogyan irányítja a gazdasági szeleket a rengeteg kartel és monopólium, következmények nélkül? Sőt a legtöbb manapság fénykorát éli. A válasz egészen egyszerű, és az előbbi példákból lehet már sejteni is: a nagy lobbi és a haverok zsebe.


Ami viszont a legnyomasztóbb, hogy míg 130 évvel ezelőtt jobb- és bal oldali támogatottsággal írták a liberálisok törvényeket a haza és a nemzet védelmezőiként, manapság a modern jobboldali kormányok bár búcsút intettek a szociál-liberalizmusnak, közben a másik kezükkel hellót intenek a gazdasági neo-liberalizmusnak. Az Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Németország, Lengyelország, Magyarország és Románia kereszténydemokrata kormányai és főleg politikusai kéz a kézben hódolnak be az oligopóliumoknak és nyítják ki a zsebeiket, miközben gondosan gereblyézik el azokat a piszkos kis törvényeket az útból. Látszólag ezek a cégek fellendítik a gazdaságot, és azzal jól lehet parasztot vakítani, csak arról feledkeznek meg, amit 130 éve már tudtak azok, akik elméletileg ugyanezeket az elveket vallották: ezek az oligopóliumok a mi pénzünket facsarják ki belőlünk, az állampolgárokét, az államét. Míg 130 éve az számított hazafiasságnak, hogy az ilyen folyamatokat megállítsák, hogy kiegyensúlyozottabb legyen a gazdaság és hogy megvédjék az államot és az állampolgárokat, most az számít annak, ha a pajtijaink zsebébe toljuk a pénzt, ameddig az egy jókora kokárdát hord.


Kicsit szar a lécnek ennek a végén állni. Kiszolgáltatva lenni milliárdosok gazdasági hóbortjainak miközben a mi hőnszeretett védelmezőink is ellenünk eveznek. Majdnem olyan rossz, mint Monopolyt játszani az első fél óra után. Amikor már tudod, hogy vagy esélyed sincs felvásárolni egy normális mezőt, hogy kihúzd a szenvedésed még egy órát a játékban, ahogy lassan csődbe mész, vagy hogy te vagy az aki olyan szerencsésen lépegetett, hogy összegyűlt elég területe, hogy a barátait akivel játszik, szépen, kínkeservesen csődbe vigye. Ha valaki szociopata, lehet még élvezi is a második részét, de a legtöbb ember ilyenkor is, amikor nyerésre áll, inkább abbahagyja, mert a többiek már nem élvezik.


Mindig is utáltam a Monopoly társasjátékot és nem ismerek senkit sem aki végigjátszotta volna a csőd utolsó pillanatáig. A játék pozitívuma pont az ami a negatívuma is: egy konkrét szimulációja annak, hogy hogyan kell felépíteni egy monopóliumot, és a másik szemszögből, hogy milyen kisvállalkozónak lenni, miközben egy sokkal nagyobb hatalom kitaszít a piacról. A helyzet iróniája, hogy ez nem volt mindig így.


Amikor a játék először megjelent 1903-ban, még A Házmester (The Landlord’s Game) néven volt szabadalmaztatva Lizzy Magie által, és két különböző játékmenet volt benne. Lizzy a saját korában egy rendkívül progresszív és feminista nő volt, aki amellett, hogy nem volt férjnél, saját munkájából vett lakást és tartott fenn később egy gazdaságot, miközben délutánonként a saját lakásán előadásokat tartott a politikai nézeteiről. Úgy érezte, hogy nem ér el elég embert az üzenet, ezért keresett egy kreatívabb megoldást.


Sikerült is meglovagolni a századeleji társasjáték-boomot, és így létrehozta A Házmestert. A játék nagyon hasonlított a Monopoly mai formájára, a négyzet alakú pályájával, felvásárolható területeivel és a börtönével, de egy nagyon fontos különbséggel. A játékban két rend szabály volt, a monopolista (über-kapitalista) és az anti-monopolista (kvázi kommunista) játékmenetre. A játék célja az lett volna, hogy az embereknek megtanítsa a két nézőpont dualizmusát, és hogy fényt derítsen ezáltal a saját mérsékelt ideológiájára, ami főként Henry George korabeli sztár-közgazdász nézeteivel egyezett.


A játék kisebb körökben elterjedt, és népszerű is volt, ameddig fel nem figyelt rá a Parker Brothers nevű nagy játékcég (ma már Hasbro), akik olyan más klasszikusokat is szabadalmaztattak, mint a Rizikó vagy a Cluedo. A PB felvásárolta 500 dollárért Lizzietől a szabadalmat, azzal az ígérettel, hogy segítenek neki majd további játékokat kitalálni és terjeszteni. És itt érünk el a történet utolsó ironikus csavarjához: persze, hogy nem így történt. A játékot átbrandingelték Monopolyra, kihajították belőle az idealizmust és vele együtt az anti-monopólium részét és Lizzie többet egy garast sem látott a játékból, nem kapott egyáltalán jutalékot, és a játékokat, amiket utána tervezett, is elsüllyesztették tesztelésben, majd eladásban.


S így lett egy antikapitalista/anti-monopolista játékból egy pro-monopolista propagandaanyag, amit monopolisztikus eszközökkel szerzett meg a világ egyik legnagyobb játékgyártó cége és terjeszti gyerekeknek.




Főtámogató:

© 2020 Éter - Érted.