A 19. század végén született, Aradon. Apja szobrász volt, fiatal korában a rajzolásban mutatott tehetséget, apja ezért rajztanárnak szánta, az élet mégis mást tartott fent számára.
1905-1909 között a budapesti egyetemen magyar–francia szakos bölcsészhallgató volt. Nem sokkal később, 1913-ban jelent meg első kötete, amelynek címadója a mellékelt vers.
Költészete mellett kritikusi és publicisztikai tevékenysége sem elhanyagolható.
A huszadik században Ady Endre után a második legjelentősebb költőként tartották számon.
A debreceni pályaudvaron találkozott másodjára Lichtmann Annával, akit később feleségül vesz.
Lassan szerelem kezdett kibontakozni köztük, majd 1917. május 10-én Debrecenben kerül sor az esküvőre.
Fiatalon távozott az élők közül, sok ideig küszködött tüdőproblémákkal.
Tóth Árpád: Hajnali szerenád
Virrad. Szürkűl a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol
És álmodozva pingál enyhekéket
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.
A sötétség, az éji, rút csuha
Lebomlik a fák törzsén nesztelen
S borzong a jó hüvösben meztelen
Az erdő, az örök, buja csuda:
Most, mielőtt pompás testét kitárja
Mindenkinek, nyujtózik hallgatag
S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.
De itt, a szűk utcák közé bezárva
A szürke hajnal szennyes és sivár,
Nagy, sárga szirmát elhullatta már
A lenge gázláng, az éj bús virága.
Itt-ott mered csak s furcsán, betegen
Lobog a kétes és nehéz homályba
Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,
Mely vakon leng a siket tereken.
Annuska, alszol? bús utcák során
A bús hajnalban járok egyedűl,
S hogy vígasztaljon, halkan hegedűl
Fantáziám, a magános cigány:
Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával
Hangfogózza dalát, míg ballagok,
Jó volna most megállni ablakod
Alatt egy édes, fájó szerenáddal.
A szívem adnám oda hegedűnek,
A szívem, melyből bú és vágy zokog,
Lopjon szivedbe enyhe bánatot
És kósza vágyat, mely árván röpűlget,
Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
Sirasd el az én züllött életem.
Olcsvári Péter