“Románia látszólag külön életet él, távol a ‘nagyvilágtól’. A nyugati világhoz képest épp ezért olyan csendes és nyugodt itt minden, ha el tudunk tekinteni az időnkénti igazságtalanságoktól és megaláztatásoktól.”
Markó Balázs
A The Economist magazin 2020-as évről szóló különszáma (The World in 2020) jól összegzi azokat a kérdéseket és problémákat, amelyekkel a világnak szembe kell néznie jövő évben. Persze biztosan sok hiba csúszott be a szerkesztők számításaiba (jelesen közöltek egy előzetes elemzést a decemberi Egyesült Királyságbeli parlamenti választásokról, amelynek szinte minden jóslata tévesnek bizonyult az eredmények kihirdetése után), de attól még a kérdések, amelyeket felvetnek, érvényesek, sőt, kulcsfontosságúak. Szó van politikáról, gazdaságról, pénzügyekről, üzletről, tudományról és kultúráról. Szó van az Egyesült Államokról, Európáról, az EU-ról, Dél-Amerikáról, Oroszországról, Kínáról, Indiáról, Afrikáról. Szó van a progresszív kapitalizmusról, globális felmelegedésről, mesterséges intelligenciáról, populizmusról, demokráciáról és 5G-ről. Eddigi tudásunk szerint minden olyasmiről szó esik, ami az emberiség és a bolygó jövőjét (de legalábbis jövő évét) meghatározza.
Mégis furcsa érzésem támadt, amikor olvastam ezeket a cikkeket. Olyan volt, mintha mindez itt, Erdélyben és Romániában nem számítana. Mintha ezek a kérdések csak egy folytatásos sorozat részei lennének, ami egy másik világban történik. Nem tudom, mikor volt utoljára érdemben szó hazánkban azokról a problémákról, amelyeket szinte mindenhol meghatározónak tartanak: hogyan kéne szabályoznunk az internetes tartalmakat? Hogyan befolyásolja magánéletünket a mesterséges intelligencia fejlődése? Vajon a nagy cégeknek valóban a profit és a részvények értékének növelésére kell-e mindenekelőtt figyelniük? A nagy hírcsatornák nem, vagy alig foglalkoznak ezekkel. A legnagyobb újdonságok vagy fejlemények megjelennek az újságokban és az interneten, és esetleg valaki kommentálja ezeket, de azzal általában annyi.Túlságosan belegabalyodunk a hazai politika dilemmáiba és ellentmondásaiba ahhoz, hogy legyen energiánk ezekkel a kérdésekkel is foglalkozni.
Fel lehet hozni azt az érvet, hogy elég bajunk van így is, nincs szükségünk másokra, az ilyesmikkel foglalkozzon Nyugat (meg most már Keletet is nyugodtan odabiggyeszthetjük). A legnagyobb probléma az, hogy ez az érv jogos. A hazai konfliktusok és viták azért kötnek le, mert amellett, hogy fárasztóak, valóban meghatározóak. Sürgősen kell beszélni a elnökválasztásokról, sürgősen szót kell ejteni a jövő évi költségvetésről, sürgősen rá kell jönni, hogy mi az, ami az embereket meggyőzhetné arról, hogy itthon is érdemes élni. És legtöbbször ez is csak bónuszfeladat a magánéleti problémák mellett. Szóval hogyan tudnánk foglalkozni a „nagy kérdésekkel” ilyen körülmények között?
Véleményem szerint a válasz egyszerű, de egyáltalán nem könnyen elfogadható: több áldozatot kell hozni. A nemzetféltésnek, a hazaszeretetnek, a felvilágosodásnak és még sok más eszmének, érzelemnek, mozgalomnak és forradalomnak ez áll az alapjánál: az áldozat. Nyugaton, bármennyire „degeneráltnak” és „züllöttnek” tartanánk a nyugati világot, rengeteg ember van, aki szinte mindent feláldoz a közért (hogy ne azt mondjam, hogy a népért). Kínában, Oroszországban, Japánban és még nagyon sok keleti országban ugyanez a helyzet. Ezeken a helyeken sokan tudják még, hogy nem az szereti a hazáját, aki könnyes szemmel idézgeti a hősöket és a múltat, hanem az, aki hideg fejjel is tudja, hogy rengeteget feladna embertársaiért. Ez minden nagy és sikeres kultúrának az alapvető része. Áldozni a szabadidőnkből és a magánéletünkből azért, hogy a társadalomnak legyen esélye egy jobb jövőre. Áldozni a boldogságunkból és az örömünkből azért, hogy foglalkozhassunk az ország és a világ „nagy kérdéseivel”, és megoldást kereshessünk rájuk: ez a válasz.
Azok, akik a „brain drain” következtében kivándorolnak, pontosan azért teszik ezt, mert vagy belefáradtak hazánk kicsinyességébe, vagy nincs lehetőségük foglalkozni a „világ nagy problémáival”, vagy nem látják értelmét az áldozatnak – vagy mind a három. Románia látszólag valóban külön életet él, távol a „nagyvilágtól”. A nyugati világhoz képest épp ezért olyan csendes és nyugodt itt minden, ha el tudunk tekinteni az időnkénti igazságtalanságoktól és megaláztatásoktól. De ez a csend nagyon csalóka, mert néha, szinte váratlanul, elúszik egy „fekete hattyú” itt is: feldúlja a világunkat a német, román és francia hadsereg, mint az első világháborúban, vagy az orosz (és újra a román) a második világháborúban, vagy egy forradalom buktat meg egy véres diktatúrát, vagy éppen több tucat cég és gyár megy csődbe, mint a 2008-as krízis idején. És olyankor kiderül, hogy nem készültünk fel a világ megpróbáltatásaira, de már túl késő.
Új év, új kezdet. Nem tudom, hogyan hogy fog kinézni az új év, és nem szeretnék következtetéseket levonni, mert azt kinek-kinek önmagának kell megtennie. És szabályokat sem tudok meghatározni, amelyek szerint mindenkinek élnie kéne. Csak José Saramago-tól szeretnék egy idézetet felhasználni: „Ha látsz, nézz is. Ha nézel, figyelj is.”