Védencem, a hamisítvány

"Bár kétségkívül nem állíthatjuk azt, hogy Rembrandt nem bánt volna mesterien egy ecsettel a kezében, azzal is tisztában kell legyünk, hogy úgy az ő, mint több más nagy mester, akárcsak Tiziano vagy Rubens munkái (amelyeket igen, nekik tulajdonítunk) nem általuk voltak elkészítve. Legalábbis nem teljes mértékben ..."

Domokos Ferenc


Tisztelt olvasó! Védencem, a hamisítvány, bűnös. Kétség nem fér hozzá, hogy helytelen tetten érték. Ezeknek megfelelően el is kell ítélni azt. Viszont hallgasson meg, amikor azt mondom, hogy kegyetlenség lenne puszta létét szabálysértésnek, sőt véteknek titulálni.


A művészetek, valamint egy műalkotás valamennyire triviális, könnyen elfogadható és mindenki által megérthető meghatározása szerint, annak létezéséhez és létrejöttéhez két elem szükségeltetik: a magas fokú hozzáértés, eredeztessük ezt akár tehetségtől, akár képességtől, valamint a kreativitás és az abból származó ötlet.


1. kép: A Sotheby’s amerikai aukciós ház egy árverése


Ha egy alkotást megvonunk a két tényező egyikétől, kockáztatjuk elveszíteni a műalkotás megnevezés érvényességét. Mind ismerjük a „A humorista” (Maurizio Cattelan, 2019), azaz a falra ragasztószalagozott banán történetét. Könnyű erre a tárgyra, akárcsak egy vetetlen ágyra (Tracey Emin: Az ágyam, 1998) vagy fehérre festett vásznakra (Kazimir Malevich: Fehér fehéren, 1918, stb.) nézni és azt a következtetést levonni, hogy még ha értékelni is szeretnénk a munkát, nem tudunk mást értékelni benne, csakis az ötletet, de nem tudjuk elképzelni, hogy bárki részéről mesteri kézügyességet igényelt volna a ragasztószalag használata vagy egy rendetlen ágy látszatának keltése. Feltehetően, maguk a szerzők se tudnák ezt kétségbe vonni egy-egy elrejtett vigyor nélkül. Legtöbben tehát azt gondolnánk, hogy amennyiben egy alkotó folyamatot megvonunk a hosszas tapasztalat, rendszerinti gyakorlás és egy kezdetleges tehetség úgynevezett varázsától, csak egy ötlettel maradunk. Nem kevesen lennének ugyanakkor, akik szerint ez lenne a képlete akár a fogalmi, akár a kortárs művészetnek is. Sőt, sir Roger Scruton (1944-2020) angol filozófus, esztéta mindezt már merően kevésnek találta ahhoz, hogy az ilyen jellegű munkákat egyáltalán művészetnek merje nevezni.


2. kép: Tracey Emin: Az ágyam, 1998


Ha viszont egy alkotási folyamatot már a kreativitástól, egy eredeti ötlettől fosztunk meg, de megtartjuk a szakértelmet és a tehetséget, gyönyörű munkákkal szembesülhetünk: legyenek azok egyenesen nagy, régi mesterek munkáinak reprodukciói vagy újra meg újra feldolgozott témák, stílusok és módszerek ismétlései. Ha pedig veszünk egy mély levegőt és belegondolunk abba, hogy mit is jelenthet egy hamisítvány elkészítése – rájövünk, nem is állunk annyira messze ettől.


A két elemet tekintve, fontos megemlíteni azt, hogy az előbbi, az ötlet, az, ami egyedien sajátosnak vélt, olyannyira, hogy ennek nem engedélyezett felhasználásától sok esetben a törvény is véd. Ezzel ellentétben, bármilyen technikáról is legyen szó, bármilyen művészeti kategórián belül, ennek alkalmazását nem lehet senkinek se megtiltani, ezek „köztulajdonként” működnek. Míg az ecset kezelését meg lehet tanulni, de egy érdemleges ötletet nem.


Bár kétségkívül nem állíthatjuk azt, hogy Rembrandt nem bánt volna mesterien egy ecsettel a kezében, azzal is tisztában kell legyünk, hogy úgy az ő, mint több más nagy mester, akárcsak Tiziano vagy Rubens munkái (amelyeket igen, nekik tulajdonítunk) nem általuk voltak elkészítve. Legalábbis nem teljes mértékben, nagyon sok esetben: semmi meghökkentő nem volt ugyanis abban, hogy a nagy festők műhelyeikben ne csak tanítsanak ifjakat, hanem velük együtt dolgozzanak, sőt, őket alkalmazzák a különböző munkák, megrendelések elkészítésének érdekében. Ami pedig azt illeti, hogy egyes munkák teljes mértékben mások által lennének elkészítve – be kell ismernünk, több mint valószínű, hogy a világon számos múzeum rendelkezik nem „eredeti” alkotásokkal. Persze, a saját ismeretükön kívül – nem mintha az eredetiség ellentétének bebizonyítása bármelyik intézmény célját szolgálná. Ezek a munkák is széles skálán mozoghatnak: kezdve onnan, hogy igazán tehetséges, de nem igazán őszinte vagy hiteles személyek garázsaiban múlt évszázadi festők munkáját hamisítják, egészen addig, hogy például Rembrandt esetében különösen nehéz egyértelműen megkülönböztetni egy saját alkotást és egy másolatot, hiszen munkája már a korban meghatározó volt, sokan követték stílusát. Ugyanakkor tehetségesebb tanítványai könnyen tudtak munkájához hasonlót alkotni, erre pedig ő maga is ösztönözte tanítványait – számos, őt megelőző mesterhez hasonlóan – akár befejezve, finomítva is azokat, azért, hogy hitelesített, engedélyezett másolatként vagy akár eredetiként eladásra kerüljenek. Tovább nehezíti, nem csak az edzetlen szemet, de a szakértők dolgát is saját munkáinak váltakozó minősége, a gyakori stílusbéli változtatások és kísérletezések. Egyes festmények Rembrandtnak tulajdonítása, vagy a tőle való „eltulajdonítás” állandó, talán örökké tartó folyamat. Nem is olyan rég, 2005-ben négy darab, addig a festő tanítványainak tulajdonított olajfestmény lett úgymond előléptetve Rembrandt alkotásává. Volt példa viszont arra is, hogy művészettörténészek nagy hibának nevezték egy festmény eredetiségének úgynevezett megvonását.


3. kép: A férfi az aranysisakkal - 1650 körüli olajfestmény, amely korábban Rembrandt műveként volt számontartva, ma már azonban „csak” Rembrandt közvetlen körének tulajdonítják. Jan Kelch német művészettörténész 1985-ben jelentette be, hogy nem Rembrandt munkájáról van szó. Viszont ő maga így fogalmazott: „A festmény nem hamisítvány. Egy jelentős mestermű marad.”


Wolfgang Beltracchi (1951-) kétségtelenül rendelkezik tehetséggel és szakértelemmel, hiszen munkái a legnevesebb múzeumok falain lógtak, sőt ezek közül valószínűleg több ma is múzeumok látogatóit gyönyörködteti. Nagyon sokáig azonban neve nem szerepelt a különböző műkincsekkel foglalkozó portálok, újságok platformjain, sőt a legtöbb galéria és kereskedő továbbra is retteg attól, hogy szándékán kívül találkozzon ezzel a névvel. Mindez annak tudható be, hogy Wolfgang évtizedeken át nem saját nevén adta tovább alkotásait, hanem (saját bevallása szerint) több, mint 50 festő „nevében” dolgozott, több, mint 100 millió dollár értékben.


4. kép: A német műtárgy-hamisító és művész, kimondottan saját munkája előtt.


Csupán 14 műalkotás hamisításáért ítélték 6 év börtönbüntetésre Németországban. Így, ha hiszünk neki, több tucatnyi munkája mai napig észrevétlenül képezi a művészeti piac és közintézmények vagy magánszemélyek gyűjteményének tárgyát.


5. kép: Helene Beltracchi, a festő felesége saját nagyanyjának öltözve, egy huszadik század eleji fotó hamisításán. A képen látható hamisított festmények így nyerhették el vélt hitelességüket.


6. kép: Heinrich Campendonk: Piros festmény lovakkal A hamisítvány, ami 2010-ben lebuktatta Beltracchit. A képről kiderült egy kémiai vizsgálat során, hogy az állítólagosan 1914-ben készült festményen egy jóval később előállított, felfedezett titánium fehér festéket használtak.


Beltracchi már a börtönbüntetés letöltése alatt egy fotóstúdiónál dolgozott, sőt, munkáit 650 ezer euró értékben értékesítette egy svájci galéria, amelytől a Svájci Műkereskedők Egyesülete meg is vonta a szervezetben való tagságot. Nem sokkal szabadulása után „FREIHEIT” (szabadság) címmel önálló, saját munkáiból álló kiállítást szervezett Münchenben.


A cím egyértelműen céloz a börtönből való szabadulásra, de elmondása szerint arra is, hogy most már szabadon festhet, nem muszáj ezt más festők „kézírásával” tegye.


7. kép: art room9 – Wolfgang Beltracchi FREIHEIT című kiállítása a megnyitó napján


Ha megfigyeljük a műtárgy-hamisítói pályafutása utáni alkotásokat, könnyen megállapíthatjuk, hogy stílusában legalább ihletként továbbra is szolgálnak Campendonk, Ernst stb. festményei, valamint a munkájuk utánzása során egybegyűjtött tapasztalat és gyakorlat.


Ha egy analógiával szeretnénk illusztrálni a hamisítás dilemmáját, a graffitizés lenne a tökéletes eszköz erre. Ha az utóbbi alapfelállását vesszük, a szituáció a következő: festékszóróval írni vagy rajzolni egy jól látható, általában nem elhanyagolható méretű felületre önmagában nem illegális. A graffiti egyszerű városi falfirkálásból és szignózásból alakult ki, célja pedig az volt, hogy kifejezetten közterületeken levő falfelületeket jelöljenek meg az alkotók. Ez természetesen törvényellenes és komoly normákat hág át, hiszen más tulajdonán idéz elő nem kívánatos változtatásokat. Ezzel ellentétben, nem ritka ma már az sem, hogy ezek a faldíszek a helyi önkormányzat által rendelve vagy szabadon, a graffitizőknek átengedett falakon virítsanak.


Egy megfelelő ötletből kiinduló, megfelelő kivitelezésű graffiti könnyen minősíthető műalkotásnak. Mindez attól függetlenül, hogy szabálysértés történt-e az alkotás során. Ha viszont megfelelő értékkel bír ahhoz, hogy művészetnek nevezzük, kisebb arányban fog műalkotásnak minősülni egy szabálysértés következtében?


8. kép: Banksy: The Alternativity projekt része Betlehemben, 2017 karácsonyán


A La migliore offerta angol nyelvű, olasz készítésű játékfilm szereplőit idézve „Mindig van valami eredeti elrejtve minden hamisítványban.”. Ez az elrejtett hitelesség a hamisítványok esetében lehet, hogy se nem több, se nem kevesebb annál, amiről úgy a törvények, mint a műkincskereskedelem részben jogosan ugyan, de teljes mértékben megfeledkeznek. Arról, hogy valahol a kockán forgó vagyonok és reputációk mögött, mégiscsak művészetről van szó.


9. kép: Senki többet című film, rendezte Giuseppe Tornatore - 2014

Főtámogató:

© 2020 Éter - Érted.