Véleménycikk az igazságról

"Tegyük fel magunkban a kérdést: Ki jogosult arra, hogy az információ igazságszolgáltatója legyen? Megbízunk-e a Facebook-ban, abban a cégben, melyről emberfeletti büntetések sora után napjainkban is kiderül, hogy hazudott felhasználóinak, törvények tömegét nem tartott be. Megbízunk-e a közösségi média óriásokban, hogy ilyen mértékben formálják a közvéleményt?"

Olcsvári Péter


Az információ demokratizálásának következtében könnyen abba a csapdába eshetünk, hogy azt fogadjuk el igaznak, amit a többség annak tart. Mégis, pár anekdota segít nekünk újraértékelni ezt a kérdést. A Föld akkor is gömb alakú volt, mikor azt a többség laposnak tekintette. 8-2*4 akkor is nulla, ha a polgárok jelentős része nem veszi figyelembe a műveletek sorrendjét és huszonnégyet válaszol. A dihidrogén-monoxidot akkor sem fogják betiltani, ha komoly mozgalmak indulnak ellene. Könnyű baromságnak titulálni ezeket a példákat, könnyen legyinthetünk azon a gondolaton, hogy bárki a közönséges víz ellen kampányolna. Az ember gondolataiban léteznek abszolút igazságok. Meg vagyunk győződve arról, hogy az év négy évszakra tagolható, keleten kel fel a nap reggelente, a víz akkor sem káros, ha valaki dihidrogén-monoxidnak nevezi, és így tovább.


A kérdésfelvetés viszont itt kezdődik, mivel az abszolút igazságok az egyénnél érnek véget. Ezt nagyon jól tudhatja bárki, aki vitázott olyannal, aki lapos Föld követő, a Holdraszállást hollywoodi csalásnak nevezi, vagy az egyetlen politikai érve az, hogy ők a csalók, azok meg a jók. Mitől lesz valami igaz? Mit jelent valótlan dolgot állítani? A természettudományoknál egyszerű ezekre a kérdésekre válaszolni, hiszen kutatásokkal, kísérletekkel, axiómákkal, hipotetiko-deduktív módszerekkel meg tudjuk határozni a valóságot. Ebben a világban létezik abszolút igaz, megkérdőjelezhetetlen. A politika viszont más. Sokszor általános igazságnak elfogadott tényekről is kiderül, hogy nem épp úgy álltak a dolgok, ahogyan azt tényként elfogadta a közvélemény.


Fele akkora port sem kavart a német titkosszolgálat jelentése, amely szerint Kína elnökének kérésére a WHO a járvány kezdetekor nem hozta nyilvánosságra azt a tényt, hogy az új típusú koronavírus emberről emberre is terjed. Szerintük 4-6 héttel késleltette a megfelelő intézkedéseket ez a január 21-i telefonbeszélgetés. Amikor ezt a cikket megosztottam, négy like-ot kapott. Ellenben a Tankcsapda új számával, amely héttel büszkélkedhet. Nem akarom a Tankcsapdát becsmérelni, művészetük ennél többet érdemel (de ez talán egy későbbi cikk témája lesz, egy másik rovatban), de arra számítottam, ez a jelentés felrobbantja majd az internetet.


A Youtube, Facebook és társai előszeretettel támogatják a WHO-t, fundraiser is folyik a szervezet számára. Abszolút igazságnak tekinthetjük a szervezet ajánlásait, anélkül, hogy racionálisan elemezzük, megkérdőjelezzük részleteit. Egy pillanatig sem állítom, hogy nem kéne betartani a járványügyi intézkedéseket. A vírus létezik, veszélyes, védekeznünk kell ellene, ez kétségtelen. De az is biztos, hogy akarattal, vagy akaratukon kívül tévedni is szoktak. Részben ezért is részleteiben különböző intézkedéseket vezetnek a világ különböző pontjain. Minden ország a WHO, és a saját szakemberei véleménye alapján dönt. Egyesek azt mondják, Tajvan annak köszönhetően kezelte különösen jól a járványt, hogy jogosan megkérdőjelezte azt az információt, amit Kína állított a járvány kitörte után nem sokkal.


Mint ahogy az is biztos, bár a közvélemény nem így ítélkezik, mégis, nem minden, amit Trump mond, vagy tesz, baromság. Be kell ismerjem részrehajlásomat, bár inkább tartom magam konzervatívnak, mégsem értettem egyet az utóbbi időben tett kijelentéseivel. A Twitter az elmúlt időben az amerikai államelnök több tweetjét is „megkérdőjelezhetően igaznak”, vagy „erőszakra ösztönzőnek” titulálta. Egyből cselekedett, dekrétumot adott ki, amely a közösségi média cégek által alkalmazott cenzúrát akadályozná meg. Azzal érvelt, mi lenne, ha a telefonszolgáltató cég határozná meg mit mondhat és nem az egyén egy hívásban.


Megkérdezték tőle, hogy miért nem lép ki a bizonyos közösségi oldalról, ha ennyire bírálja azt. Átlagos választ adott, elsőként fakenews-nak nevezte a riportert, aki a kérdést tette fel, majd tovább magyarázta, ha a sajtó tisztességes lenne, nem lenne szüksége hasonló médiumokra, mint a Twitter, hogy egyenesen elérje a követőit. A világjárvánnyal kapcsolatos sajtótájékoztatóin is sokak szerint helytelen információkat mondott, félrevezetve az embereket, amely következtében több csatorna is úgy döntött, nem közvetíti élőben a sajtótájékoztatóit, fakenews-nak tituláva őket. Lehet amellett érvelni, szerintem sok esetben jogosan, hogy egyes helyzetek megkívánják a cenzúrát. Mégis, annak vagyok a híve, hogy bármiről legyen szó, meg kell hallgatni mindkét fél érveit, hiszen csak így alkothatunk teljes képet a témáról. Ezt viszont nem segíti elő se a folyamatos fakenews kártya, sem a Facebook-algoritmus, de az utóbbiról később.


Túlzásnak érzem a „fakenews kártya” használatát. Erős indok van amögött, hogy egy pakliban nem igazán ismétlődnek a kártyák. Kompetitív játékoknál is, ahol sokszor a játékos maga gyűjti és hozza létre a pakliját, legfeljebb két ugyanolyanod lehet, mert ha folyamatosan ugyanazt (a legjobbat) játszaná el valaki, érvényét veszítené az a kártya. Ha nem is értéktelenedik el, hiszen valaki csak nyeri fog, maga a játék veszti el a varázsát. Unalmas lesz, nem a legtehetségesebb játékosról fog szólni, hanem arról, ki tudja hamarabb letenni a győztes kártyát, ki tud többet előhúzni tarsolyából. Talán a fakenews lövészárok háborújához közeledhetünk, mikor másról sem szól a politikai vita, mint két félről, aki azon versenyzik, melyikük nevezi nagyobb hazugnak a másikat, míg egyikük sem próbál igazat mondani.


Miután egy második tweetjével is bajlódott a platform, ezt a Fehér Ház felhasználójáról tette közzé. Itt bejön egy pár kérdés, hogy egy hivatalban lévő köztisztviselő mennyire használhatja az „irodája” erőforrásait, és mi számít személyes, mi számít hivatali, mi számít kampánykommunikációnak.


Románia, elnökválasztás. A híres, vitamentes második forduló. Nem akarok azzal a klisével élni, hogy „régen jobb volt”, de lenyűgöz, hogy mostanság mennyire semmibe veszik a közvéleményt, egyre lebutítottabb érvekkel, üzenetekkel szólítják meg a polgárokat. Nem csodálom, hogy 89 óta folyamatosan csökkent a szavazási vágy országunkban. Izgalom, érdemleges beszélgetések, igazi véleményütköztetések vágyában Băsescu régi vitáira kerestem rá Youtube-on. Régi, Gyurcsány-Orbán beszélgetések hoztak lázba, amely közül egyben meg is említették, nem baj, ha nem mindenki érti a bonyolult adókulcsi kérdéseket, amiről érdemi vitát folytatnak, hiszen másnap úgyis leírja a sajtó, ha egyikőjük valótlanságot állított. Nem kiabáltak, alig vágtak egymás szavába. Olyan kérdésekről beszéltek viszont, melyről a romániai politikai térben alig hallani. Manapság a semmitmondó Iohannis arcát láttam csak óriásplakátokon, Dăncilă-ról pedig inkább csak cikkekben lehetett hallani, melyek a nyelvgyalázásáról szóltak.


Dăncilă többórás sajtótájékoztatót tartott, ahol szintén, nyelvtudásáról kérdezték, angolul is akarták beszéltetni, háttérbe szorítva céljait, választási programját. Iohannis egy (hadd nevezzem így) gálaműsort szervezett, amin csak előre meghatározott újságírók vehettek részt, szó sem volt pártatlan moderátorról, vagy bármiről, ami kihívást jelenthetett volna számára. Olyan gálaműsor volt, amin, ha a közönségben lettem volna, egyetlen gondolatom az állófogadásra vágyakozás lett volna. Ennek a megszervezésében az elnöki hivatal munkatársai vállaltak szerepet, amely egyesek szerint (bár túl sok port nem kavartak) komoly hivatali visszaélés volt, hiszen kampány céljából használta fel a hivatali erőforrásait.


A járvánnyal kapcsolatos tájékoztatókat országunkban a Belügyminisztérium Facebook-oldalán szokták közvetíteni. De minek minősül az, mikor a miniszterelnök a parlamenti felszólalást is ugyanazon a médiumon közvetíti? Igaz, az intézkedésekről is beszélt, de tagadhatatlan a politikai tartalma.


Tegyük fel magunkban a kérdést: Ki jogosult arra, hogy az információ igazságszolgáltatója legyen? Megbízunk-e a Facebook-ban, abban a cégben, melyről emberfeletti büntetések sora után napjainkban is kiderül, hogy hazudott felhasználóinak, törvények tömegét nem tartott be. Megbízunk-e a közösségi média óriásokban, hogy ilyen mértékben formálják a közvéleményt?


Már egy ideje negatív hatással van a vita, érvelés és ötletütköztetés intézményére, mivel az algoritmus azokat a posztokat részesíti előnyben, amelyekre nagyobb valószínűséggel kattint a felhasználó, amelyeket nagyobb valószínűséggel like-ol. Ez egy olyan közeget hoz létre, amelyben a felhasználó túlnyomó többségben olyan tartalommal találkozik, amellyel egyetért, amellyel szimpatizál. Egy önhitt szavazópolgár könnyen azt hiheti, a közvélemény kizárólag az általa kedvelt pártról szól. Nem vélek rossz szándékot emögött, de tisztában kéne legyünk a rendszer destruktív elemeiről, ha jól tájékozottak szeretnénk maradni. De ez nem várható el mindenkitől. Nem várható el, hogy a társadalom minden tagja önszántából megfelelően tájékozódjon.


Az egyik probléma szüli a másodikat, hiszen ez az algoritmus nem ítélkezik, nem ellenőriz, így tökéletes szaporodóteret ad a hamis, de kecsegtető tartalmaknak. Az úgynevezett kattintás-vadász cikkeknek, véleményeknek. HÁROM HIHETETLEN TÉNY, AMELYBEN HAZUDOTT A KORMÁNY! ȘTIRE HALUCINANTĂ: MĂȘTILE SCAD NIVELUL DE OXIGEN DIN SÂNGE, és társaival találkozhatunk akaratunk ellenére. És ha eleget látjuk, tán el is hiszünk egy-két baromságot. Képmutatásnak tűnik az, hogy saját magukat hősnek állítják be ezek a cégek, mikor ilyen intézkedéseket jelentenek be, amelyek első pillantásra tökéletesnek tűnő megoldást kínálnak a platformok ezen a problémáira. A fakenews filter jelezni fogja, (Isten tudja milyen mesterséges intelligencián alapuló algoritmusok és természetesen szerkesztői döntések alapján) mi az igaz és mi nem.


A demokratizált információszerzésnek köszönhetően pár kattintásnyira áll tőlünk a világ teljes információbázisa. De ezzel együtt elértéktelenedik és egyre nehezebb az igazságtartalom ellenőrzése. Minek keressük a forrásokat, ha a Wikipédián megtalálhatjuk az információk többségét, amelyek nagy valószínűséggel igazak? Miért olvassuk el a kutatást, ha az összegző cikk lefedi a fontosabb felfedezéseket? Ez a folyamat megállíthatatlan. Miért hallgassuk meg a sajtótájékoztatót, ha egy cikk összegzi a fontosabb következtetéseket? Miért olvassuk el a cikket, ha a címből is le tudjuk vonni a következtetést? Minden lépésnél feladunk egy kis minőséget a kézenfekvőségért cserébe.


Érvelhetünk: Miért töltsek el egy teljes napot egy tanulmány olvasásával, ha ugyanannyi idő alatt több tucat információval gazdagodhatok a facebookon görgetve, miközben még az ismerőseimről is megtudhatom, ki mit csinál? Minek is, kérdem én, mikor lapos Föld hívőktől kezdve Holokauszt-tagadókon át egészen oltásellenesekig juthatunk el akár csak a többszázas (vagy több ezres) ismerősi listánkon végig futva.


Kapóra jönne tehát egy aktor, amely a valótlanságokat kiszűri, nem? Nem. Legalábbis szerintem. Komplexebb és precedensteremtő intézkedésekről van szó. Nem csak egy egyszerű „kilyukadt a nadrág, megfoltozzuk” problémáról. Ha még élhetek az analógia világában, egyszer tán nem fogjuk tudni, mi a nadrág anyaga, mi a folt. Melyik varrása szolgál funkciót, melyik keletkezett csak azért, hogy a foltot rögzítse. Amikor új nadrágot varrunk, talán felesleges öltéseket varrunk és megfeledkezünk azokról, melyek a cipzárt erősítik, tán létfontosságú a ruhadarab megfelelő használatához. Mikor újat vásárolunk, már eleve szakadtat választhatunk, anélkül, hogy feltűnne. A tudatalattink talán a divatnak tulajdonítja. Én amellett érvelek, hogy rossz kézbe adva az abszolút igazság kalapácsát, könnyen hasonló helyzetbe juthatunk.


Minek tekintjük a közösségi oldalakat? Már rég túllépték a vicces kis jelentéktelen oldalacska szintet, komoly közvélemény-formáló szerepük van. Egyesek szerint, olyan szabadságot kéne adni nekik, mint a telefonszolgáltatóknak, melyek nem felelősek az általuk kialakított hálózaton folyó beszélgetésekért és egyben nem is lenne szabad moderálniuk a tartalmat, mások szerint a sajtóorgánumokra kiszabott integritási standardoknak kéne alávetni őket. Nevezhetjük őket digitális térnek, térnek, ahol a kormány nem szólhat bele a különböző társaságok beszélgetéseibe, térnek, ahova az állampolgárok alkotmányos jogukkal élve tüntethetnek.


Nevezzük azoknak, amik. Reklámcégek. Reklámcégek, mert üzleti modelljük nem áll másból, mint reklámfelületet biztosítani pénzért cserébe. Rendszerüket tökéletesítve egyre többet és többet tudnak meg felhasználóikról, így egyre célzottabb reklámfelületeket árusíthatnak, egyre drágábban. Mint cég vagy politikus, nem kell üzenetemet az egész világnak szétkürtölnöm, pontosan meghatározhatom, kinek szóljon a hirdetésem, ezt pedig borsós áron értékesítik.


Ennek fényében ne várjunk el jóhiszeműséget egyik tech-óriástól sem. Amíg tökéletesíthetik a felhasználóikról alkotott képet és a felhasználók egyre több időt töltenek rajta, minden más mellékvágány, PR. De nem is nevezhető rosszhiszeműségnek, csak a rendszer által előírt szabályok követésének. A részvényeknek folyamatosan növekedniük kell.


Következtetésként azt jegyezném meg, hogy szürke világban élünk. Szürke világban, de nem ismerjük sem a fehéret, sem a feketét, viszont előszeretettel és holt biztosan fehérezünk és feketézünk. Talán helyesebb lenne kimondani, hogy minden szürke. Elfogadni, hogy az abszolút fehér és fekete ismerete nélkül talán az egyetlen tény, amiben biztosak lehetünk, hogy két szürke közül melyik a világosabb.

Főtámogató:

© 2020 Éter - Érted.